Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1942-08-01 / 8. szám
KEVESEN VAGYUNK Kevesen vagyunk mi magyar lutheránusok itt Amerikában. Három-négy nagyobb gyülekezettől eltekintve, mindegyikben folytonosan ránknehezedik törpeségünk tudata. Nehéz dolog a kisebb csoporttal tartani. A tömeg odatódul, ahol a sokadalom van. Kis közösségnek nincs nagy vonzó ereje. Mig nagy egyházak pusztán a hozzájuk tartozó tagok sokaságával vonzanak, addig a mi lelkészeink és vezetőink kétszeresen nehéz missziói munkát kénytelenek végezni ahhoz, hogy gyarapitsák a gyülekezeti tagok számát. Kevesen vagyunk s ez nehézzé teszi az egyháztagságot a magyar lutheránusoknál. Könnyű nagy templomot karban tartani, lelkészt, kántort, orgonistát, tanítót jól fizetni ott, ahol sok száz, vagy épp ezer tag járul hozzá a költségekhez. De nálunk kevésre sok áldozat esik. Magyarnyelvű lutheránusnak lenni Amerikában nagy áldozatokat kiván meg. Kevesen vagyunk s ezért egyre-egyre sok esik a munkából, a kötelességekből. Tisztviselőinket kisebb egyházainkban egyre cseréljük ugyanabból a csoport néhány emberből, mert nincs kiből választani. S ezért sokszor panasz tódul az ajkunkra. Panasz azért, mert kevesen vagyunk. Pedig az, hogy kevesen vagyunk, nemcsak panaszra ad okot, hanem okot ad a büszkeségre is. Mert abból, hogy kevesen vagyunk, az következik, hogy minden egyes tagja egyházunknak FONTOS SZEMÉLY. Mi, magyarnyelvű amerikai lutheránusok minden egyes lelket számon tartunk. Ha valaki elmarad, mert megharagszik valamiért, azon mi nem térünk napirendre azzal, hogy “majd megbékül,” hanem utána megyünk, mint a jó pásztor az elveszett juhnak. Mert nekünk nincs sok j uhunk és minden egyes számit. Sokat ér. Az, hogy kevesen vagyunk, azt is jelenti, hogy nálunk minden egyes egyháztagnak NAGYOBB SZEREP JUTOTT Isten országának továbbépítésében, mint azoknak, akik sok százzal vagy ezerrel együtt hordják a terhet. MINKET NAGYOBB TELJESÍTMÉNYEKRE HÍVOTT EL AZ UR. Több munkát, nagyobb áldozatokat, lelkiismeretesebb keresztyénséget bízott ránk az Isten, mert kevesen vagyunk, akik védjük a várat. Mióta a világ áll, mindig a KEVESEKBŐL ÁLLÓ CSOPORTOK vitték végbe a leghősiesebb tetteket. Gedeon óta, akinek Isten csak háromszáz katonát hagyott meg, hogy azzal arasson győzelmet, Isten mindig a kis csoportok mellé állt, mert a gyengék diadalai megmutatják azt, hogy az Isten működött általuk. Kis egyházainknak minden emberi számítás szerint már régen meg kellett volna bukniok. De nem buktak meg. Isten nem hagyja el a maroknyi népet, Csak azokat, akik a maguk erejében és számában bíznak. Az, hogy kevesen vagyunk, azt is jelenti, hogy KÖZELEBB ÁLLUNK EGYMÁSHOZ. Nagy gyülekezetekben idegenül járnak az emberek egymás mellett a templomba. De a mi kis családunkban mindenkit ismerünk, mindenkit szeretünk. Igaz, hogy a szoros közösségben élő családok mintájára megvannak nálunk is az ennek következtében létrejövő súrlódások, de ez nem oly nagy baj, mint amilyen nagy érték az, hogy mi, a mi gyülekezeteinkben való TESTVÉREK vagyunk, amig a JÉZUS KRISZTUSBAN vagyunk. Nagy feladatoknak megoldása, nagy nehézségeknek áldozatos munka árán való leküzdése fejleszti, növeli az ember JELLEMÉT. A mi egyházi életünk különleges nehézségei IGAZI JELLEMET, NAGY EMBEREKET termelnek ki azok között, akik e nehézségekkel hittel és elhatározottsággal szembeszállnak. Kevesen vagyunk?! Igen. De talán tudjuk ezt büszkén, hálásan, csillogó szemmel is mon-T
