Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1942-04-01 / 4. szám
2. oldal ERŐS VÁR 1942 április hó FELTÁMADÁS Minden szív hisz benne s tagadja majd minden száj. Óhajtja mindenki s annyian rettegnek tőle. Hogyan keletkezhetnek ilyen ellentmondó vélemények egy és ugyanazon ember lelkivilágában? Ezt megtudni fontos. Minden szív hisz a feltámadásban. Ez oly igazság, melyet tagadni nem lehet. Ez a hit egy velünk született sajátság. S mégis majd minden száj tagadja a feltámadást. Sokszor mondják az emberek. Még nem láttam egy megholtat sem, aki még egyszer visszatért volna. Miért nem tesz Isten ma ily csodát? Kedves olvasó! Itt kezdődik e világ nagy szellemeinek bölcsessége, de itt is ér véget, nincs tovább. Ennyiből áll az egész. Ehhez szeretnék egy szót szólni. Mondjuk helyén van e kérdés: Miért nem tesz Isten ma ilyen csodát, hogy bizonyságtevőül visszaküldjön egy halottat? Kérdezzük, mi lenne akkor? Például neked van egy kedves halottad, egy édes gyermeked, kit könnyek között a sírba helyeztél s az valóban visszatér hozzád, megszólít, átölel, megcsókol s te érzed kebelében dobogni a szivet. Te ezután rohansz rokonaidhoz, ismerőseidhez s viszed a tultvilági örömhírt, hogy fiad él, hogy él mindenki, aki itt elszenvedte a halált s miránk várnak. Mit gondolsz, milyen arcot fognak vágni rokonaid ezen hírre? Ne kívánd, hogy megmondjam. Te azonban nem nyugszol ebbe bele. Te bizonyos vagy meghalt fiad uj életéről s azt akarod, hogy mások is bizonyosak legyenek s örvendjenek veled együtt. Hisz ez a számunkra is örvendetes vigaszteljes jelenség. Tehát elhozod .viszatért élő fiadat hadd lássák, hadd hallják szavát. Fiad meglátására egyik-másik talán hitelt ad, de a legtöbb még akkor is nagyképüsködik s valami ügyes szemfényvesztést lát a dologban, elfordul tőle s mosolyog. De próbáld fiadat olyanoknak előállítani, mint feltámadottat, kik soha nem látták. A szánalomnak, a gúnynak lennél tárgyává s ha nem vigyázol s tovább terjeszted örömödet, hidd el, lefognak s mint közveszélyes őrültet lecsuknak. Tegyük fel, hogy a világon élő összes emberek ismerték gyermekedet s valóban meg is győződnek az eset igazáról. E tényt pedig feljegyeznénk egy könyvbe, hogy az utókor számára tanulságul legyen az eset. Mit gondolsz, mi lenne akkor ezzel a szent igazsággal? A megbotránkozás kövévé lenne s nem hinne benne jóformán senki. Lásd mily ostobaság, ez az észszerűnek látszó óhaj: egy visszatérő halottat látni, mikor mindez már egyszer megtörtént a Jézus feltámadásával. A feltámadt Jézust látták, megfogták, beszéltek vele. Az utókor számára feljegyezték egy könyvbe s te mégis azt kívánod, hogy te szeretnéd látni. Ha ez meg is történne, az e hitetlen világ népein nem segítene semmit. Krisztus feltámadt! Oly emberek látták Őt, kik vannak annyira szavahihetők, mint bármilyen krónikás, ki az utókor számára feljegyezte, hogy 1526-ban Mohács mellett csatát vesztettünk s törökkel szemben. Nem gondolod? Avagy azt hiszed, hogy azok az egyszerű emberek, az apostolok, ha nem látták volna a feltámadt Jézust a maguk nagy csalatkozásukban, elmennek világgá s odadobják még életüket is a hazugságért? Ne hidd! A golgothai nehéz órák alatt nagyon is megrémült tanítványok a husvét reggelén történtek nélkül csendesen visszamentek volna falujokba s nem szóltak volna már semmit senkinek a Jézusról. Hirdesd büszkén szived hitét, hogy feltámadunk. De ugyanakkor kérdezd meg magadtól, hogy mire fogsz feltámadni? Súlyos kérdés. Emlékezésed végig rohan eddig lefolyt éveiden s mindenütt ott állnak a komoly intőjelek: Teljesítsd az Ur parancsát. Intézd tehát e földön úgy az életed, hogy öröm legyen számodra a feltámadás. (Szathmáry Gy.) Hogy tudta meg? Nem egy testvérünk panaszolja fel a lelkészének, hogy betegsége alatt nem látogatta meg őt. Ezeknek tanulságára közöljük az alábbi kis történetet, mely valóságban megesett egy amerikai szolgatársunkkal. Egyik vasárnap, Istentisztelet után nagy indulattal lépett hozzá egyik egyháztag: “Nem szép a tisztelendő Úrtól — szólt hozzá — hogy betegségem alatt nem látogatott meg. Oly rosszul esett nekem ez a hanyagság, hogy igazán azon gondolkoztam, hogy ne hagyjam-e el ezt a gyülekezetét.” '/ “Ugyan, ugyan — csóválta a fejét a lelkész — orvos is volt Önnél ?” “Volt bizony!” — felelt rá diadalmasan a volt beteg. “És hogy tudta meg az orvos, hogy Ön beteg volt?” — kérdezte a lelkész. “Hát felhivtuk telefonon és elhívtuk" — felelte a megrökönyödött hittestvér. “Elát én is igy tudom meg, hogy szükség van-e rám valahol,” — jegyezte meg a talpraesett lelkész. Igaza is van. Az orvost bezzeg elhivjuk és nem várjuk, hogy magától jöjjön. De a lelkésztől elvárjuk, hogy hét mérföldre is “érezze meg,” hogy valaki megbetegedett az egyházánál.
