Erős Vár, 1935 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1935-04-01 / 4. szám
2-t k oldal ERŐS VÁR 1935. Április. Az Olajfák Hegyén Mélységes csend borult a kertre. A fák az éjszaka gyászába mártották fejüket. A lombok ezüst illata tétován terjengett az ágak között. Terhes és sürü volt a levegő. Az ismeretlen, titokzatos vihar, mely fönt készülődött az égitestek között, a földre nyomta a felhőket. A csillagok nem látszottak. Lent aludt ,a város. Husvétvárással teltek meg a házak. A gyermekek húsvéti ajándékról álmodtak. Az öregek valami fájdalmasan emberfölöttit éreztek ebben az éjben és nehéz lett az álmuk. Vártak valamit. És féltek attól, amit vártak. De a város mégis álomra hajtotta fejét és fönt, a hegyen a kertben is aludt a tizenegy. A tizenkettedik már messze járt. A tenyerét égette az ezüstpénz és az agyát marcangolta a bosszúvágy, a kétség és a gőg. Csak Ő volt ébren. Ő, aki a világosságot hozta a földre, de körülötte most minden sötét volt. És a szivében, amely éppen olyan véres és dobogó volt, mint bármelyik emberi szív, gyötrelem lángolt. Végtelen, megmérhetetlenül nagy leikével mindazt látta, ami jönni fog. Látta és elfogadta. De a teste, amely emberi test volt, félt, öszézeroppant és reszketett. Érezte a töviskoszoru pogány tüskéit, amelyet azok tettek a fejére, akiknek valóban királyuk volt. Érezte a rongyos gunyköpeny rikoltó bíborát, amely megmarta a testét. Érezte a kezében a törékeny nádszálat és benne minden királyi pálca törékenységét. Érezte a korbács csapások goromba harapását és minden tüzessé vált követ érezett, amelyet a lába érint, mig a hegyre felviszi önön halálának iszonyatosan nehéz eszközét. A halántékán az értetlenül gonosz és értetlenül ostoba örök tömeg moraja dobolt. Kezében és lábán érezte a szögek hasitó érctüzét. Érezte a sötét szomjúságot, az fcetet és a római lándzsa hideg nyelvét. És érezte az élhagyatottságát, a menthetetlen, rettenetes magányt. Érezte és látta mindazokat, akik az Ő nevével indultak el és akik, még elindulnak, végigjárják az ő útját. Az egész világ minden szenvedőjének szenvedése reszketett a szivében. Fájdalom és félelem szállta meg. Gyönge lett. Harminchárom éve járt már a földön. Félig ember volt. A világ minden bűne és minden fájdalma a földre sújtotta Őt. A földre rogyott. A földön, amely a bűnös embernek adatott, hogy arca verejtékével öntözze a rögöt, imádkozott az Isten tiszta és szent fia. “Uram, ha lehet, múljék el tőlem e pohár ..." Oly mély volt az éjszaka. Oly csillagtalan, reménytelen. Fekete. Fák és süket. Beborította a kertet, a várost, a világot. És Ő fényre vágyott. Egy sugárnyi világosságra. Üzenetre,, amely a világosság Atyjától jön. És ekkor a kőlapon, amely előtt térdelt„ felragyogott a kehely. Az egyetlen fény a kétség éjszakájában, de ez is a fájdulom fénye volt. A fájdalom fénye, amely azóta egyre világit a sötét világban. Ő megértette az üzenetet és belenyugodott. Elfogadta a kelyhet, a fájdalmas isteni világosságot s a mély éjszakának ebben a pillanatában már vállára is vette a keresztet. Mert a kehely egyetlen sugarában benne foglaltatott a feltámadás ígéretének minden világot megváltó ragyogása. Felkelt. A szive istenien erős és szelíd lett. Mosolyogva indult a poroszlók felé, kik elfogni jöttek s a fegyverek piros tüzét gyújtották meg az éjszakában. De ő már nem látta őket. A harmadik napot látta csak s a sziklásért, amelyből kiszáll a feltámadás: az örök igazság, az örök Élet. KRISZTUS FELTÁMADOTT A Térrel szentelt Golgothán Halált üvöltött a pogány, Pilátus mosta a kezét, Judás elvesztette eszét. Az Ég is gyászba öltözött, De ott a zord felhők között Elnémít minden földi neszt, Mert csillogón ragyogni kezd A szent Kereszt . . .-----------------------ooo-A szivek újra boldogok, Harangok ércszive dobog, Az égbolt gyásza véget ér, S a hivő lélek hisz, remél. Beszket a pogány csőcselék, Szent teste sirjából kilép: A keresztrára vert Halott Isten egyszülött Fia volt, S feltámadott . . . A Nagypéntek Husvét nélkül csak azt a kérdést oldaná meg, hogy mit jelent embernek lenni a legmagasztosabb értelemben; de megoldatlanul hagyná azt a még nagyobb kérdést, hogy hányadán állunk Istennel?
