Erős Vár, 1935 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1935-03-01 / 3. szám
Wk oldal. ERŐS VÁR 1935. Böjt. A ttttgfe02itPtí szeretet Ti boldogtalan halandók, — igy kiált fel a Krisztus utáni második század elején egy evangélista látnok, — változtassátok meg viselkedéseteket, ne ingereljétek a nagy Istent a harag végső fokáig; odahagyva kardokat, erőszakosságot, civakodást, kérjetek bocsánatot az Égtől. És megjósolta az Ur haragját, a pusztulás és szenvedés özönét, mely rázúdul az emberekre, ha makacsul megmaradnak gonoszságaikban, gőgös uralkodni-vágyásukban, gyűlölködésükben, hazugságaikban, az aranyborjú és a hatalom imádatában, a gyengék és elesettek iránt való részvétlenségünkben és szívtelenségükben. A próféták, apostolok és evangélisták idejében, mikor a római borodalom a mai Angliától egészen Sziráig terjedt, majd minden tiz esztendőben véresen fájó valósággá vált az ihletett lelkű igehirdetők jóslata. Gyilkos háborúk s még ennél is pusztitóbb járványok söpörtek végig a riadt, üzött-hajszolt emberiségen, amely elmerülve érzéki örömökben és vad gyönyörrel tobzódva hitvány zsarnokok ál-győzelmeiben, képtelen volt felemelkedni az egyistenhit és a Krisztusban testet öltött lelki megváltás magasabb szféráiba. Meg kellett semmisülnie, alákellett merülnie a saját magára zuditott erkölcsi posványbán. S ha a történeti távlatban megtisztult szemmel, boncoló értelemmel helyezzük az erkölcsi és lélektani vizsgálódás nagyitó üvege alá a keresztyénség vajúdó első századainak pogány társadalmát, két fő vonást fedezünk fel rajta: a mohó anyagiasságot és a szeretet hiányát. A Krisztusban megszemélyesült isteni Ige szenvedéséhez méltó téma vergődő, botorkáló lelkünk számára, ha a materializmus imádatában és a szeretet hiányában kimúlt őskulturán elmélkedünk. Fájdalom, a téma ismét időszerű, mindnyájan érezzük perzselő közelségét, itt kaparász küszöbünkön, ott fészkel házunk tetején, minduntalan romlással, rontással, bujtogatással és gyújtogatással fenyegetve hajlékainkat. Anyagias gondolkodás és szeretethiány rendszerint együtt járnak. Két rossz, amelyben hisznek, amelytől földi boldogságot várnak az emberek Egyik is, másik is az önzés szülötte. De nem a józan, az életfentartásra és küzdelemre utaló önzésé, hanem az önzetlenséget, a jóindulatot, sőt még a jóhiszeműséget is kizáró önzése, amelynek ez a jelszava: “Ami az enyém, az az enyém, ami a tied, az is az enyém!” A polgári törvényekbe ütköző vagyonharácsolástól a paragrafusok közt ördögtáncot járó ügyeskedésig minden válfaját ismerjük a durva anyagiasságnak. Ismerjük a szemforgató materialistát is, aki melldöngetve hirdeti az ő nagy törvénytiszteletét és becsületességét, de ebbe a fogalomkörbe nem vonja bele a felebaráti szeretetet, az irgalmasságot, a segítségre való készséget, ami pedig a krisztusi tanításnak legősibb, legszilárd bb fundamentuma. Minden ember annyit ér Krisztus előtt, amennyit embertársainak, szükebb és szélesebb körű családjának használni tud. Mire becsüljük vájjon azt az embert, aki a maga ösztönein kívül semmi mást és senki mást nem szolgál? Az állati életszínvonalra való lesülyedés mióta érdem s miért jár ki tisztelet annak, aki gyomrát és zsebeit megtömvén, érzéketlenül megy el a támogatásra szorulóik a segítségért esdők előtt? Akiben nemcsak hogy fellobogni, de még csak felislákolni is képtelen a szeretet mécsese? . . . Szörnyű látomásaik voltak a biblikus idők nagy embereinek. De vájjon, ha ma élnének a próféták és az apostolok, nem borzadna-e el még a sok nyomorúsághoz és szenvedéshez edzett szivük is, azokon a rémségeken, amelyek a Krisztus születése után számított huszadik században remegtetik meg az egész világot? S látván a bajokat, nem ragadna-e valamennyi tüzes ostort, hogy kiverje az embernyájból a dühödt farkasokat, a pénz mindenhatóságának és a szeretet hiábavalóságának hitvallcit? . . . Mit gondoltok ti, akik üres lélekkel morzsoljátok le ünnepi imádságtokat, hogy aztán az Isten házából elsietve, alantas indulatok pogányoltárán áldozzatok, — mit gondoltok: ti talán igaz követői vagytok a megfeszített és feltámadott Krisztusnak? Mit gondoltok: lehet a Sze
