Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1915
6 amelyeket íme a Collegium négy intézetének ifjúsági képviselői rendeltetési helyökre fognak juttatni." — (Erre következett a zászlószögek beverése jeligés mondások kíséretében a négy intézet kiküldöttjei által.) A coll. igazgató zárószavai: „íme, kedves ifjúság! Vésd immár jól emlékezetedbe ezt a mai jelenetet s az itt elhangzott fogadalmakat és kijelentéseket; lelkesedésed tüzét ne engedd ellankadni soha sem, sőt terjeszd ki életed minden megnyilatkozására, minden munkádnak is ez legyen eleven rugója; — végül pedig a háromszínű nemzeti zászlót el ne hagyd sohasem, mert mondom neked, hogy csak „in hoc signo vinces!“ 1916. május 10-ikén a Collegium épületein megjelent fekete zászlók Bárdos Zoltán coll. főgimn. VI. o. tanuló halálát jelezték; az igen rokonszenves és szépreményű tanulónak halála mély gyászt hozott az intézetre, aminek úgy a coll. tanári-kar, valamint a coll. tanintézetek ifjúsága impozáns módon adott kifejezést. 1916. május 20-ikán tartottuk meg a tavaszi deprecatiót, amely ünnepség egyúttal a hadbavonuló tanulók búcsúztatója is volt. A deprecáló- és búcsúztató-beszédet „Isten- és hazaszeretet“ címen Szuchofszky Gyula IV. éves coll. theol. akad. hallgató mondotta. A tanári-kar nevében Szutórisz Frigyes coll. igazgató mondotta a következő beszédet: „Mélyen tisztelt tanári-kar! Kedves ifjúság!* Egy mindnyájunk előtt ismeretes költeményből indulok ki mai beszédemben. Címe: Keresem az Istent. Ebben egy zarándokról van szó, aki az egész világot bejárta keresni az Istent, de sehol sem találta. E zarándok szavaival élve: Vájjon hol lappang az isteni jóság, Irgalom, bölcseség, erkölcsök tökélye, Az igazság csúcsa és a szellem mélye?! Istent kereső útjában elment a zarándok palotákba, melyek márványkőből vannak építve s színarannyal festve. Ellátogatott templomokba, zárdákba; majd a tudósokat, művészeket kereste fel. Hisz a tudósok is, a művészek is — úgy vélekedett a jámbor — istenileg éreznek, lényök csupa eszmény, ők mindig a szépet, a nagyot keresik. De bárhová kopogtatott be a vándor: mindenütt csalódott, szerteszét csupa anyagiasság, csupa önzés, irigység, — Istent sehol sem találta. Majd a nép közé ment, a nyomor lakába, betekintett a börtönökbe, ott is sok bűnt, bajt látott — s borzadva hagyta el a népet is. Istent sehol sem találta. Ekkor a vándor lehajtotta a fejét s zokogott csendesen, — majd őrült lázban égve, futott, futott messzire s harsány, fájdalmas hangját mintha most is hallaná az ember: „Elveszett az Isten ! De meg kell találnom!" A mai deprecatiós ünnepélyt használjuk fel arra, hogy Ábrányi Emil szép versének vándorához hasonlóan: keressük mi is az Istent! Mi meg fogjuk találni. Hát csakugyan elveszett-e az Isten ? * Ezt a beszédet csakis a Collegium ifjúságának több ízben kifejezett kérésére közlöm az Értesítőben.
