Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1913
19 jogaiba ütközött, óvást tettek, protestáltak, sőt későbben ennek a jognak megvédelmezésére fegyvert is fogtak, vért áldoztak a schmalkaldeni és a 30-éves háborúban, éppen úgy, mint elődeink Bocskay, Bethlen, a Rákócziak s Thököly zászlai alatt. A mint az egyéniség joga így a vallásban, egyházban diadalmaskodott, csakhamar érvényesülni kezdett a tudományban és később a nemzetek életében. Tudományok és művészetek önállósultak, országok felszabadultak, a nemzeti érzés tüze fellobogott. Ezt mind a reformácziónak köszönhetjük. Azonban a reformácziónak nemcsak az az elévülhetetlen érdeme, hogy az egyéniséget felszabadította, de az is, hogy a közösséggel helyes összhangba hozta, a mikor is úgy az elsővel, mint a másodikkal krisztusi alapra állott, ezt a feledés homályától megszabadította; ezért nevezhetjük az egyházjavítást méltán reformácziónak és nem revolucziónak. Luther már 1520-ban, „A keresztyén ember szabadságáról" czímű művében megállapította az evangéliumi egyéniség érvényesülésének határait, midőn azt mondotta: „A keresztyén ember minden dolgok szabad ura a hitben, de mindenkinek kész szolgája a szerétetben". íme itt van az indivi- dualismus helyes összhangja a socialis elvvel, melyet a reformáczió akkor és azóta is igyekezett megvalósítani. A kezdet dicsősége itt is a Lutheré, jóllehet nem volt könnyű helyzete: egyrészről a római egyház fenyegette, mely az egyéniség elvét elnyomta, másrészről a zwickaui próféták és anabaptisták, a kik az egyéniség elvét túlzásig hajtották. De a reformátor és népe megvédte azt, a mit kemény harczok árán vívtak ki s ezzel a protestáns egyházak és országok nyugodt fejlődésének alapjait rakták le. Mi, a reformáczió korának késő ivadékai, ismerjük fel ennek a vívmánynak jelentőségét, védjük azt meg és fejleszszük tovább. Az egyéniség érvényesülésének szabadsága s annak összhangja a közösség érdekével még máig sincs úgy biztosítva, hogy érte dolgozni, küzdeni ne kellene. Még ma is van irány, a mely az egyéniséget a közösség rabjává akarná tenni, mint a szélső socialismus és a socialdemokraczia, s van, a melyik az egyéniséget semmiféle kapcsolatban nem akarná tudni a közösséggel, mint az anarchismus. Még ma is van egyház, a mely az egyéniséget elnyomja s vannak felekezetek, melyek az egyéniséget a közösség rovására fejlesztik. Pedig a történelem megtaníthatta volna az embereket arra, hogy: állam, a mely az egyéniség jogos érvényesülését elnyomja, nyugtalanságok, zavarok színhelye, azért kénytelen deportálással dolgozni; ország, mely az indivi- dualismust szélsőségig engedi fejlődni, el nem kerüli a „Nye pozvolim" szerencsétlen nemzetének sorsát. Megtanulhatták volna az emberek, hogy egyház, a mely az egyéniség helyes érvényesülését elfojtja, az anathema és index fegyverére van utalva, viszont egyház, a mely az egyéniség elvét a közösségével nem tudja összhangzásba hozni, tagjaira hull szét. Általános időnkben a panasz, hogy a mai kor nem nevel egyéniségeket, hanem átlagos gépembereket. Ligyelmeztessen ez bennünket arra, hogy nekünk, a reformáczió késő ivadékainak, ez oldalról is vannak kötelességeink 3*
