Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1913
18 Mikor az erfurti kolostor rideg czellájában egy ágostonos barát vívódott önmagával, senki sem sejtette, ő maga sem, hogy ott az újkor egyik leghatalmasabb, legmarkánsabb egyénisége, egy második Pál apostol van születőiéiben. Pedig úgy volt. Abban a pillanatban, a melyben az egyház azon biztosításában, hogy — ha az ő szabta külsőségeket teljesíti — eléri az üdvösséget, elkezdett kételkedni és saját, személyes bizonyosságot kívánt szerezni lelkének e fontos kérdéséről: ébredezni kezdett benne az egyéniség szabad érvényesülésének a vágya, de egyszersmind meg is indult lelkében a harcz az egyház nyomasztó zsarnoksága ellen, a mely az ilyen törekvéseket eddig átokkal, máglyával fojtotta el. Midőn 1517. október 31-ikén ez a hatalmas egyéniség kiszegezte a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét, maga sem hitte, hogy ettől az időponttól fogják számítani az egyéniség felszabadításának diadalmas har- czát. Pedig a 95 tételben ott van már az egyénnek az egyházétól eltérő, vele ellenkező felfogása a bűnbocsánatról s a tételek végén ott van az egyén tudatossága abban a kijelentésben, hogy a tételeket kész bárkivel szemben megvédelmezni. Ott van az egyén jogának, értékének követelése, a mely bejelenti harczkészségét bárkivel szemben. A mikor a lipcsei szóvitán Luther Eck-kel szemben azt a kijelentést tette, hogy a zsinatok is tévedhetnek, akkor csak folytatta azt, a mit a 95 tételben megkezdett, de folytatta határozottabban, erőteljesebben, mert kifejezésre juttatta az egyénnek azt a jogát, a melynél fogva bírálatot is gyakorolhat a felett, a mit a közösség, illetőleg annak nevében egyesek megállapítottak. De nemcsak írott és mondott szóval, hanem tettel is tiltakozott az egyéniség elnyomása ellen. A római katholikus egyház sok máglyát gyújtott, de ezek közül egy sem versenyezhet annak a jelentőségével, melyet 1520. deczember 10-ikén a wittenbergi egyetem hallgatósága rakott, melynek lángjai közé az egyéni szabadság viaskodó hőse a pápai törvénykönyvet s az őt kiátkozó papiros- mennykövet dobta. Ennek a máglyának lángja sok ezer lélekbe bevilágított s elperzselte azokat a kötelékeket, a melyek Luthert a római egyházhoz fűzték. Egyénisége most már szabad lett s ez a felszabadult egyéniség csodákat művelt: a wormsi birodalmi gyűlésen bátran szembeszállt pápával, egyházzal, birodalommal, császárral. „Én a zsinatoknak egymagokra nem hiszek, .. . visszavonni semmit nem akarok, mert lelkiismeretemben kötve érzem magamat'1, mondá szinte átszellemült arczczal a hős férfiú. Mikor pedig művét veszedelem fenyegette, egyéniségének hatásával terelte vissza a medréből kilépett áradatot. Mi ez, ha nem az egyéniség szabad érvényesülésének diadala, a melyet még azzal tett teljessé, hogy a Szentírást lefordította s ő maga adta az elnyomott nép kezébe azt a könyvet, melyet az egyház eddig elzárva tartott a hívek előtt. A reformátor győzelme lelkesített és gyújtott. Az első speieri gyűlésen (1526.) azok, a kik vele egyúton jártak, nem engedtek olyan határozatot hozni, a mely az egyéniség jogát csorbította volna, a másodikon (1529.) pedig, mikor a többség mégis meghozta azt a határozatot, mely a lelkiismeret
