Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1913
17 Az ókor vallási és állami élete nem nyitott teret az egyéniség elvének. A közösség elve Babyloniában, de kivált későbben Kinában egészen elnyomta az individualismust s bár a görögöknél és rómaiaknál engedett a nyomásból, az egyéniség érvényesülése ott sem tudott kellően uralomra jutni. A görögök felfogása szerint az ember csak tégla az állam épületében, életének czélja az állam java s egyénisége csak az állam érdekében s a tőle megszabott keretben érvényesülhet, a mit Plátón államélete is bizonyít. A vallás terén sem volt más a helyzet. A pogány vallások nem vetettek súlyt az egyéniségre. Az ókor egyedüli egyisten-hivő vallása: a zsidó vallás pedig sokkal inkább volt nemzeti, mintsem hogy az egyéniség érvényesülésének kifejlődését lehetővé tette volna. Igaz ugyan, hogy a zsidó nép története számos kiváló egyént tud felmutatni, igaz, hogy némely próféta, mint p. o. Jeremiás határozott egyéniség, hogy ő épenúgy, mint később Ezékiél hangsúlyozta az egyéniség érvényesülésének szükségét, de a zsidó nép vallása mégsem lett az egyéniség vallása. Új időnek, új vallásnak kellett következnie, olyannak, a mely egyenesen az Individualismus elvén épül fel. Ez a vallás a keresztyén vallás. Alapítója, Jézus Krisztus, a világtörténelem legmagasztosabb, legfenségesebb, legeszményibb egyénisége, a ki azt tanította, hogy a vallás mindenkinek egyéni, személyes, legbensőbb viszonya Istenhez, de ezt az individualismust a lehető legszebb harmóniába hozta a socialis elvvel, a mikor magát az emberiség javáért áldozta fel s híveitől is azt követelte, hogy egymásnak szolgáljanak. Az őskeresztyén egyházban a Mester tanítása és példája el nem halványulva élt és lelkesített: apostolai kevés kivétellel hatalmas egyéniségek, de leghatalmasabb valamennyi között Pál, a ki azt a vallomást teszi magáról: „Én mindenkivel szemben szabad vagyok és mindenkinek szolgájává tettem magamat" (I. Kor. 9, 19.) s a ki fejlődésében odáig emelkedett, hogy elmondhatta magáról: „Elek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus." Mikor azonban a keresztyén egyház megszabadul az üldözések szenvedéseitől, megerősödik, elterjed, elvilágiasodik, háttérbe szorul az egyéniség elve. Az egyház az állam példáját követve, universalizáló törekvésével elnyomja az egyént. Az egyénnek nem kell törődnie lelke üdvösségének kérdésével, az egyház biztosítja arról, elveszi minden enemű gondját, de viszont feltétlen meghódolást követel saját rendeletéi, szabályai, törvényei előtt. A középkor ólomsúlylyal nehezedik az egyénre. Az állami és társadalmi téren sem sokkal jobb a helyzet. A hűbériség rendszere csak az emberek egy részének, a kisebbnek enged érvényesülést, a többség járomban nyög, a melyből minden erőlködése mellett sem tud kiszabadulni. Igaz, hogy a renaissance-, illetőleg közelebbről tekintve a humanismus- ban már megszólal az egyéniség s Dante, Petrarca és más írók már érvényesítik is, de a humanismus csak lágy fuvalom, mely ahhoz gyenge, hogy az egyéniség szabad érvényesülését kivívja. Sokkal erősebb viharnak, valóságos levegőt tisztító zivatarnak kell elkövetkeznie, hogy az egyén szabad érvényesülése testté válhassék. S ez el is következik a reformatióban, a mely azt kiküzdi, általánossá teszi s összhangba hozza a közösség elvével... Coll. Ért. 1913-1914. 3
