Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1912
23 szerű oltárfal félköríves mezejébe harmonikusabban beilleszkedjék. Az így megtoldott kép felső félkörű részére a Brocky-kép hátterének megfelelő tónusokban egy sóvári műkedvelő kék eget festett elég ügyesen s a nélkül, hogy ecsetével a Brocky-kép felületébe tévedt volna. Mesterünk bibliai compositiójának tárgyát János evangéliumából merítette s a IV. rész 5 — 27. verseinek tartalmát tárja elénk csodás összefoglaló erővel, de a nélkül, hogy a kommentátor, vagy illusztrátor szerepére vállalkoznia még csak eszébe is jutna. Krisztus típusában Lionardóra emlékeztető fenséges alakja Jákob kútjának kőből faragott alacsony káváján ül s a mint jobbját fölemeli, balkezével pedig szívére mutat, szinte hallani véljük, mint lebben el ajkáról a szózat, a keresztyén hit egyik színes metáforába burkolt alapigazsága: „Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok neki, örökéletre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne... (v. 14.) Krisztus köntöse vörös; palástja, mely rendkívül kifejezően megrajzolt kezeinek beszédes mozdulata közben lecsúszott válláról, kék s térdein általvetve pompás, festői hatású redőkben omlik alá. A samáriai asszony, a ki összekulcsolt kezeit korsóján nyugtatva, tekintetében a csodálat és rajongás végtelenül közvetlen hatású kifejezésével csüng a Megváltó ajakán, típusával és viseletével egyaránt a délvidéki magyar asszonyokra emlékeztet. Hollószín haját kendő köti át, mintha csak imént perdült volna ki a konyhából, hogy vizet merítsen. Hófehér ingválla alatt piros öv szorítja derekához kék ruháját, a melyen keresztül szintén érvényesülnek az arányaiban classicus s merő harmóniát visszatükröztető test formái. A szélesen redőzött kék ruha alatt kivillan a fehér szoknya keskeny sávja s a meztelen láb, a mely, különösen azonban a balláb, leheletszerű finomsággal van megrajzolva s a classicus nyakhoz hasonlóan rózsás testszínben tündöklik. A gyönyörű táj keretében ábrázolt kompozicziót, a búcsúzó nap jobbfelől szétáradó fénye világítja meg. Ragyogása egész erejével ömlik el Krisztus alakján; ennek vörös ruhájáról visszaverődve, rózsás színt vet az asszony árnyékba olvadó arczára s bájos vonásainak még csodásabb lágyságot kölcsönöz. A kút mögött széjjelterjedő s buján zöld bokrok mögött terebélyes fa lombjai terjesztik árnyékukat a három tanítványra, a kik a városból, a hol élelmet vásároltak be: „eközben megjövének és csodálkozának, hogy asszonynyal beszélt; mindazáltal egyik sem mondá: Mit keresel? vagy: Mit beszélsz vele?" (v. 27.) Tisztes távolságból nézik a mestert, a ki nem átall a zsidóknál gyűlölt samariabeliek egyik asszonyával szóba állani. Péter őszhajú, fehér szakállas, téglavörös palástba burkolt alakja mégis nyugtalan, János meggyszín palástjában oldalt fordulva, csöndesen mereng el a látottakon, tudatában lévén annak, hogy minden helyes, a mit a mester tesz. A harmadik tanítványnak csak a feje látszik, ez is az árnyékba vész, arcza mégis tele van a higgadt elmélyedésnek az első pillanatban közömbösnek tetsző kifejezésével. A kép háttere a csillogó fehér felhőkkel tarkított zöldeskék ég, a melynek jobbfelén ott a hegy, a melyen a samária- beliek az Istent imádják. Ennek alján egy alacsonyabb domb mögött az
