Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1910
16 mozgalma — minden túlzása mellett is — megifjította a német egyházi és társadalmi életet s Magyarországon is a dunántúli részeken a mai napig kiható, áldásos gyümölcsöket termett* Ezt a mozgalmat azonban a Collegium akkori vezetői és felügyelői destruktiv irányúnak tartották, mely alkalmas a régi tekintélyek lerombolására s ellene úgy a rózsahegyi zsinaton (1707.), mint Eperjesen, a Collegiumban szigorú, elutasító álláspontot foglaltak el. Ez a rövidlátó, szűkkeblű, maradi felfogás aztán lenyűgözte a Colle- giumban a szabadabb, életerős fejlődést. A társadalom égető bajaival, korszerű kérdéseivel senki sem foglalkozott. Az oktatás sablonossá, egyoldalúan philologiaivá lett. Csak a régi klasszikusokat volt szabad olvasni, másutt már elavult tankönyveket használni. Nálunk még mindig a Sturm János (1507—1589.) tanrendszere dívott, melylyel szemben még a korszak- alkotó Comenius-féle új, realisztikus, gyakorlati tanbeosztás és az ő új tankönyvei is háttérbe szorultak. A modern zsidó bölcselő, Spinoza Baruch (1632—1677.) kritikai vizsgálódásairól, új „Ethikájáról", »Theologiai-politikai tractatusairól" ki tartotta volna érdemesnek nálunk beszélni? Leibniz Gottfried Vilmost (1646—1716.), a nagy bölcselőt és természettudóst, a ki 1700-ban Berlinben az első Tudományos Akadémiát alapította, ki merte és tudta volna akkor még Magyarországon követni? Mindezen kulturális elmaradottságunknak bizonyára voltak rajtunk kívül álló okai is, a hosszú török uralom, az állandó osztrák elnyomás. De vájjon ezeknek is nem a züllött magyar politikai és társadalmi viszonyok egyengették-e az utat, melyeket nemcsak a „Meiner" Comenius, hanem a mágnás Zrínyi Miklós, az udvarnál időző külföldi, jelesül a velenczei követek, egy Buonvisi, a pápai nuncius és más európai látókörű férfiak is ostoroztak. És ugyanekkor a Collegiumnak lokális gondolkozású vezetői és patronusai erőszakkal zárták el azokat a csatornákat, melyeken át újabb, éltető áramlatok hatolhattak volna a Collegium tanári-karába, ifjúságába és ezek közvetítésével az elmaradt magyar társadalomba, a beteg közéletbe. Vájjon nem vétettek-e ezzel a vezetők a nemzet, a társadalom ellen s mindenekelőtt a főiskolai tanszabadság ellen, mely még a késői középkori egyetemekben is a tanárok és tanulók testületi privilégiumához tartozott s a mely nélkül ma nem ünnepelhetnők október 31-ikét, mint a reformáció születésnapját. A szabad oktatás, a szabad főiskola’régibb, mint a reformáció. Annak eszméje a klasszikus ó-korban gyökerezik, midőn még egy-egy kiváló bölcsész és tudós maga alapított iskolát, akadémiát. A tanítványi kör, az ifjúság tette ki ennek az iskolának a testét, szervezetét. Az ifjúságnak nemzetekké, natiókká való tömörülése adta meg a középkori egyetemnek is a szervezetét, de az egyetem maga a kultúrának nemzetközi, európai tűzhelye maradt. A pápák és császárok vetélkedtek abban, hogy az egyetemeket privilégiumokkal lássák el és kössék le maguknak. I. Frigyes császár, a rőt* L. Payr Sándor, Magyar pietisták a XV1I1. században, Magyar prot. egyháztört. inonographiák, 1898., I. k., 94-174. o.
