Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1909
12 rendelkező reakczió a nagy társadalmat használja fel, de nem Jézus Krisztus magasztos tanai, hanem saját hatalma érdekében, azt a nagy társadalmat ostromolja, a mely a reformátió korában ujongott örömében, midőn a papi hatalom nyűgétől fölszabadult, azt a társadalmat, a mely a protestantismus- nak legfőbb támasza lön. Kérdem: vájjon a reformátió üdvös hatása ily viszonyok között megszűnt-e már, vájjon újabb reformátorokra van-e szükség, új nagy szellemekre, a kik a tetszetős mezben jelentkező ádáz aknamunkát leálczáznák s az emberiséget ismét előbbre vinnék. Térjünk ki a felelet elől. Annyit azonban bízvást bevallhatunk — hisz a beismerés nem szégyen —, hogy a protestantismus a maga szegénységével igen gyenge az anyagi javakban dúslakodó romanizmus felvonulásával szemben, főleg azért, mert a protestantismuson is nagyon meglátszik a kicsinyeskedő, önző, széthúzó ember hatása. Nemhogy a protestantismus — mint régen — a maga társadalmával társulva, a maga társadalmára támaszkodva, örömteljes, szilárd hittel és reménynyel mindinkább közelednék az egészem beriséget összefoglaló ideális czéljához, az Isten országához, e helyett szabályrendeletek megalkotásában, czentralisztikus bürokratiában, s főleg hierarchikus törekvések ápolásában és sok hasonlóban merül ki legfőbb tevékenysége, ily téves úton és módon védekezik a maradiság, a romanizmus hatalmi törekvéseivel szemben s kivetkőzted a protestantismust ősi, természetes, életet adó természetéből, így véli összetartani a lelkeket és megmenteni a protestáns egyházat, meg nem gondolva, hogy ily módon a protestantismus mindinkább letér a maga helyes útjáról, meg nem fontolva, hogy a lelkiek világában ily módon hódítani és tartós sikert aratni igen bajos. Látva ezt a sajátszerű, elszomorító tünetet, tapasztalva a szerteszét dúló veszedelmes harczot, melyet két nagy tábor egyenlőtlen fegyverrel vív, önkénytelenül fölmerül a kérdés: van-e okunk aggódni, hát vájjon ez a haladás, ez a tökélesedés útja, a mely az egész mindenséget uralja, vájjon ilyen harcz révén közelebb jutunk-e Isten országához, a hová az egész emberiség kívánkozik? A felelet az előbbiekből önként kínálkozik: E világon nincs megállapodás, mindennek örök törvények szerint fejlődnie, tökéletesednie kell, ez elől nincs kitérés. „Hiába húnyjuk be szemünket, a nap mégis süt és sugarai virágokat fakasztanak; hiába dugjuk be fülünket, a szél mégis fú, és zúgása letördeli a fának száraz ágait." Ez vár a hitre is, a vallásokra is: a mi Jézus Krisztus magasztos tanításaival ellenkezik, vagy a mi az idők folyamán a tudomány világánál elavult, az előbb-utóbb tarthatatlanná lesz, bármennyire fogjuk azt megrendszabályozni, vagy dogmákkal megerősíteni, de a tiszta hit megmarad, mert az embernek a mai viszonyok között is, akárcsak évezredek előtt, hit kell, már azért is, mert a hitetlenség hanyatlást jelent. Az emberiségnek hitre van szüksége, mert az élet csupán hit által nyer magasabb tartalmat, a vallások közül pedig csak annak van létjogosultsága, a mely az emberek között levő különbségeket és szakadásokat a szeretet melegével áthidalni tudja; csak olyan vallás szolgálja az emberiség haladását, a mely — minden önzéstől és hatalomvágytól menten —
