Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1909

5

haladására káros hatást gyakorolnak. E veszélynek részletezése nem lehet a mi feladatunk. Minek is a családdal, a lakásadóval s a világfelfogásában bizony gyakran oly léha társadalommal szembeszállani, mikor úgyis tudjuk, hogy a mi szavunk a pusztában elhangzó szó sorsára jutna.

E helyett szálljunk inkább magunkba, s vizsgáljuk, vájjon nincs-e mibennünk hiba, melynek megismerésével és leküzdésével többre megyünk, mintha másokat támadunk. S csakugyan ezt a hibát könnyű megtalálni; hisz mindenki ennek a hatása alatt áll: ez a hiba nem más, mint a tibennetek is lappangó nehézkességi erő, a tunyaság, a melyet Fichte, híres német bölcselő, az emberiség legősibb és legfőbb hibájának mond.

Ez a nehézkességi erő, ez a tunyaság megvan mindnyájunkban; s valahányszor szabadulni akarunk tőle, valahányszor cselekedetre határozzuk el magunkat, mindannyiszor, tehát napjában számtalanszor, le kell azt küz- denünk. Erős akaratra, nagy munka- és életkedvre van szükség, nehogy a könnyelműségekre és léhaságokra oly könnyen hajlandó nehézkességi erő elhatalmasodjék, mert ha ez az erő mibennünk úrrá lesz, akkor az ember képtelen bármi nemesebb irányba felbuzdulni.

E megszokottá lett nehézkességi erő, sajnos, minden téren érvényesül: itt lusták vagyunk magunknak valamiről önálló véleményt alkotni, vagy saját felfogásunknak védelmére kelni; amott másnak testi erejével nem merünk szembeszállani s gyáván meghunyászkodunk; sőt a természet szépségeit sem tudjuk élvezni, mert ezek elérhetése végett is a legtöbb esetben fáradni kell. S ha egyszer-máskor mégis felbuzdulunk, akkor is leginkább csak kényelmesen, vagy alattomban, ravasz módon cselekszünk.

Szóval, a nehézkességi erő elhatalmasodásából egész sora a bajoknak fejlődik; s különösen akkor lesz a baj végzetessé, ha egész nemzetekre elharapózik, a mikor is ezek elsatnyulnak, s vagy rabságba kerülnek, vagy egészen elpusztulnak; a mire a történelem számos példával szolgál.

Az elernyedett népeket elaléltságukból felrázni igen nehéz dolog s e nagy munkára néha évtizedek legjobbjai is alig képesek. Nézzünk csak egy-két példát.

Midőn a Nagy Napoleon idejében a német fejedelmek és népek egymásután meghódoltak és meghunyászkodtak a nagy hódító előtt, s elalélt- ságukban tárt karokkal fogadták nemcsak a győző seregét, hanem a franczia kultúrát is, egymásután felbuzdultak a német nép legjobb és legnemesebb fiai. E nagyok közül hadd hivatkozzam e téren is Fichtére, a németek e nagy fiára, a ki 1807. és 1808. telén Berlinben a szónoklatok és előadások egész sorozatát tartotta, melyekkel a németek öntudatára és érzületére nagy hatást gyakorolt. Tizennegyedik beszédében a társadalom minden rétegéhez külön szól. Szól az öregekhez, a kik kicsinyességökkel igen sokszor minden üdvös újításnak útját elvágják; szól a kereskedőkhöz, a kiket legtöbbször csak saját anyagi előnyeik vezérelnek; szól a tudósokhoz, a kik, nem törődve a társadalom igaz igényeivel és érdekeivel, attól mind távolabbra kerülnek; szól a fejedelmekhez, a kiket arra int, hogy ne hallgassanak tanácsadókra, hanem a nép között megfordulva, ennek igaz szűk-