Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1908
12 A materialistikus élet- és világfelfogással is így vagyunk. S azok, a kik e világfelfogást egyes, tetszetős jelszavakból isméi ik csupán, nézzenek széjjel a való életben s megismerik e felfogás káros voltát az egyes emberre és társadalomra egyaránt. Az anyag imádása, az anyagiasság ragadozó-vaddá teszi az embert; az élvezetek hajhászása, a tiszta családi élet megvetése, a társadalom atomizálása, egyes művelt nemzeteknek erkölcsi decadentiája, leromlása mind-mind természetes következménye e világfelfogásnak. Lehetetlen, hogy a kor nagy gondolkodóit, azokat, a kik az emberiség egészséges kulturális fejlődését szivükön viselik, e szembetűnő tények meg ne döbbentenék. A mint hogy a materialisták örömmámorát is már a múlt században felváltja a lassú kijózanodás. Maga Huxley, a ki pedig e felfogás egyik legnagyobb képviselője, így szól: «Nem habozom azt a véleményt kimondani, hogy ha az emberiség nagyobb részének állapotában nem remélhető jelentékeny javulás; ha igaz, hogy a tudomány gyarapodása s annak következtében a természet fölött való nagyobb hatalom, valamint az ebből eredő gazdagság az Ínséget — a néptömegeknek velejáró testi és lelki leala- csonyulásával együtt — csökkenteni és szűkebb körre szorítani nem fogja: kívánatos bevégzés gyanánt üdvözölném valami jóságos üstökös megjelenését, a mely az egészet elsöpörné.» A lelkeket, a kik előbb oly ádáz düh vei rombolták le a régi oltárokat, reménytelenség szállja meg. Schoppenhauer sivár pessimismusa divatossá lesz a műveltek körében. Ha az életnek nincs nemesebb tartalma, úgy legjobb a megsemmisülés. Bekövetkezett, a minek be kellett következnie. A rideg ész szaván induló ember és társadalom a kétségbeesés martaléka lesz. Az emberi fejlődés e nyomorult állapotában nagy és nemes lelkek lépnek fel, a kik eleinte bátortalanul, később mind erősebben hangoztatják, hogy az emberi élet az értelem alkotásaiban nem merül ki; a kik az európai kultúra egy nemkevésbbé lényeges vonását emelik ki, a mely nem szűnt meg ma sem hatni és alkotni. Ez az az altruismus, a melynek alapját Krisztus evangéliumában találjuk fel. Nincs időm, hogy az evangéliumnak a modern emberre gyakorolt óriási hatásával foglalkozzam; egy nagy író szavaival zárom beszédemet: «A ki lealacsonyít bennünket és megcsonkítja reményeinket, ideig-óráig bizonynyal mulattathat minket, de nem lesz képes hosszabb időre lebilincselni. Ma megfeledkeznek ezen igazságokról, a melyek éppoly maradandók, mint az emberiség, mert az átmenet és egyetemes bizonytalanság idejében élünk. A lelkek senkiéi, keringenek, vezetőt keresve, mint a fecskék, a melyek a hideg, a sötétség és a zaj miatt kétségbeesetten röpködnek a mocsár felszine felett a viharban. Próbáljátok megmondani nekik, hogy létezik egy menhely, a hol a megsebzett madarakat befogadják, ápolják és felmelengetik, és látni fogjátok, hogy mindezek a lelkek felszállnak kopár sivatagjaitok felett a magasba a felé, a ki szívbőlfakadt kiáltással hívta őket magához.» Május 21-ikén d. u. 4 órakor temettük el impozáns módon, Eperjes, városa összes egyházi és világi hatóságainak s főleg a coll. tanári-kar s ifjúság legmélyebb részvétével, Ktibinyi Albert udvari tanácsost, ev. egyházunk érdemes veterán felügyelőjét s a coll. igazg.-választmány lelkes tagját. A theol
