Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1907
195 ság a nevetésnél, mert az orczának szomorúsága által jobbá lészen az embernek lelke.» És a mily igaz az idézett mondás, olyannyira illik ezen kegye- letes ünnepélyünkre. A szerencse, a jólét teszi rendszerint elbizakodottá az egyes embereket, a hatalom a nemzeteket. És az ilyen ünnep, mint a mai, midőn szomorú, sőt megrendítő emlékeket újít föl és élénkít meg bennünk s arra késztet, hogy nemzetünk történetének összes szomorú eseményeire visszatekintsünk, nem kelti föl bennünk a csüggedés érzését. A hosszas és megújuló küzdelmek, a sok szenvedés, szomorúság és gyász mellett nem tesz-e tanúságot egyúttal nemzetünknek szívósságáról, kitartásáról és életrevalóságáról? A szomorú eseményekben van vigasztaló elem is. A végtelen sok szenvedés, a mi századokon át nemzetünkre nehezedett, ma egyik legkétségtelenebb tanúsága nemzetünk életrevalóságának. Vértanúink nagy száma gyászba borítja lelkünket, de tanúsítja a hazájukat híven szeretők nagy számát is. Ha visszagondolunk a múltnak nagy szenvedéseire, nem tűnnek-e föl aránylag csekélyeknek a közelmúlt időknek bajai? Nem kell-e bizalommal tekintenünk a jövő felé annak a tudatában, mily nagy küzdelmeket vívott meg e nemzet hol sikerrel, hol sikertelenül és ha balsiker volt osztályrésze, milyen szenvedéseket tudott elviselni hosszú időkön keresztül, megállva helyét és ezzel is kétségtelenül tanúsítva jogát a léthez, életrevalóságát? Az ártatlanul szenvedett vértanúk kegyelettel őrzött emléke minden szomorúsága mellett tehát kell, hogy lelkünkre nemesítőleg hasson. Sőt ma már biztató és buzdító hatású is. Nemzet, a mely mindazt a szenvedést kiállta, a mely a magyarnak jutott osztályrészül, bebizonyította életrevalóságát. Magasztos és szent küzdelmeink vértanúi iránt érzett háladatos kegyelet és a múlt szenvedéseinek kibirásából a jövőbe vetett remény érzése töltse be lelkünket, egész valónkat és a hozzánk közelebb eső küzdelem egyik emlékünnepén elhangzott költői szavakkal avassuk föl ez emlékművet: «Ne könyeket, győzelmeket áldozzatok sírunk felett.» A beszédnek végén lehullott a lepel az emlékműről és a hallgatóság, mely a mély gondolatokkal és magas szárnyalásé eszmékkel telt és nagy lelkesedéssel előadott beszédet valódi elragadtatással fogadta, szűnni nem akaró éljenzéssel üdvözölte a szónokot és a szobrásznak jellegzetes szép művét. Utána Csengey Gusztáv theol. akad. tanár ünnepi ódáját ifj. Draskóczy Lajos theol. akad. tanár érczes, messze hallható hangon szavalta el. A gyönyörű költeményt ide iktatjuk: 25*
