Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1907
192 „Minden nemzet történetében vannak szomorú korszakok, megrendítő események, midőn vagy külellenség diadalmaskodik, vagy belviszály dűl, avagy mindkettő egyszerre fenyegeti a nemzet létét. Vannak korszakok, midőn az erkölcsök hanyatlanak és gonosz indulatok jutnak uralomra. Ámde rendszerint rövidebb időközökben váltakoznak a történet folyamában a hanyatlást és haladást jelző idők. A küzdelmeket a béke, az erkölcsi sülyedést az erkölcsi megújulás váltja fel. Hazánk történetében sokáig csak úgy váltakozik a derű a borúval, a jó a rosszal, mint más nemzeteknél. De hazánk történetének utolsó három százada csupa küzdelem és hosszú szenvedés. A közben-közben némi megnyugvást engedő időszakok oly rövidek és azokba is rendszerint vegyülnek megszomorító jelenségek, úgy, hogy ha általában akarjuk jellemezni a XVI. és XVII. századot és a XVIII-iknak egy részét, azt a folytonos küzködés és szenvedés korszakának nevezhetjük. E szomorú korszak legmegrendítőbb eseményei a XVII. század második felére esnek. Ezek között viszont egyike a legmegrendítőbbeknek az az esemény, a melynek színhelyére a mai nap összegyűjtött minket. A XVI. század elejével kezdődik Európaszerte a fejedelmi korlátlan hatalom és önkényuralom érvényesülésének kora. A legtöbb nemzetnél teljesen diadalmaskodik a fejedelmi korlátlan hatalom és a XVII. század második felében úgyszólván tetőpontját éri el. Nem úgy hazánkban. Nemzetünk szívósan ragaszkodik ősi alkotmányához, annak megvédéséért síkra száll. Rövid megszakításokkal három századon át tart e küzdelem, de a fejedelmi korlátlan hatalom teljesen érvényesülni, intézménynyé kifejlődni — miként számos más népnél — hazánkban sohasem képes. Mily messze megy a XVI. és XVII. századokban a fejedelmi hatalom korlátlanságának elmélete, azt semmi sem tanúsítja oly világosan, mint az a mondás, a mely az országló fejedelem hitét alattvalóira nézve is kötelezőnek hirdeti. A hit, a lélek eme legbensőbb sajátja is a fejedelem akaratától, a fejedelem hitétől függjön. Azt a tant hirdetik ekkor: «Cuius regio, eius religio», a kié az ország, annak hitét, annak vallását kövessék az alattvalók. Tehát nemcsak a földi javak, nemcsak az élet és halál ura a fejedelem, ura még a lelkemnek is. A fejedelem akaratától függ e tan szerint, mit szabad, mit kell hinni. A politika és a vallás szabadságának együttes elnyomására vezetett e tan. De nemzetünk legjobbjai fölismerték a politikai és vallásszabadság között való szoros kapcsolatot és e kettőért együtt és egyszerre harczolva, midőn kivívták az egyikét, biztosították a másikát Bocskay, Bethlen Gábor, Rákóczy György diadalmas vezérei e küzdelmek nek, de fájdalom, győzelmeiknek hatása alig éli túl őket. A küzdelem folytatódik a XVII. század második felében, de, mert nincsenek oly kiváló vezérek és az erdélyi fejedelemség ereje is kimerül, s a fejedelmi teljhatalom is Európaszerte mindinkább megszilárdul, s intézményeit mindinkább tökéletesbíti, a küzdelemnek már alig van sikere, sőt úgy látszik, mintha hazánkban is diadalmaskodnék a fejedelmi teljhatalom.
