Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1902
23 Különösen sokat köszönhet a Társaság buzgó elnökének, Herfurth Józsefnek, kinek vezetése alatt az 1851—52-iki évben még magasabb lendületet nyer működése. Már a jegyzői hivatalt is betölthetik ez éven. Be is töltik, még pedig két taggal, mely kettős jegyzőség az egész korszak folyamán végig megmarad. Az alelnököt kivéve tehát minden egyes ma is létező hivatalnoka meg van a Társaságnak. A Kör ez évi pályázatán négy munka nyer dijat; műkedvelői szin- előadást rendeznek, mely 105 frtot jövedelmez, a tagok létszáma növekvőben s e mellett a bánat, melyet a haza vérző sebe okoz, ott rágódik mindnyájuk szivén; már pedig a míg ez a megszentelt fájdalom él a keblekben, a míg érzi az egyes, a mi a köznek fáj, addig nem kell félnünk a rút közöny hatalmától. Szinte megható az a szeretet, melylyel a Társaság a csak nemrég lejátszódott dicső küzdelmeken és azok héroszain s a kétségbeejtő jelen szomorú állapotán csügg. E korból vesznek tárgyat a feldolgozásra, e kor szelleme ihleti lelkűket. «Kis Sándor» erdélyi hős titáni küzdelmén lelkesül az egyik, a «Csonka honvéd» sorsán kesereg a másik, «Mi vagy te, óh szabadság?» mereng el rajta a harmadik. «A gólyához» Tompától, a «Honvéd halála» Garaytól hangzik el a szavalok ajkáról. «Szép lázas álom, álma az időnek és kornak, mintegy sejtelme a jövőnek, miért valál te, hisz csak az angyal illeté csókkal az álmodó idő homlokát» .. . sóhajtja a közel múlton tűnődő érző kebel. Valóban olyan vonzó képet nyújt a Magyar Társaság, olyan biztató a működése, mintha a nagy megrázkódtatás után most újból biztos haladásnak, sőt talán emelkedésnek nézhetne elébe. Sajnos, ez be nem következhetik. Kimondják a kemény tiltó szót s a Magyar Társaság 1853—1858-ig szünetelni kénytelen; legfeljebb könyvtárát használja. S így bár attól nem kell félnünk, hogy a régiek nyomába lépő újabb nemzedék elfelejti ez idő alatt: volt-e Magyar Társaság, de azért tapasztalnunk kell, hogy ez az 5 évi szünetelés mégis csak káros hatású a Magyar Társaságra nézve: mélyebben sülyeszti azt a hanyatlás ölébe. Hiszen egy egészen új nemzedék alkotja meg, mely előtt nem állanak a régiek élő mintaképül, mely nincs edzve a kitartó önképző munkásságra s így bizony a siker alapjának harmadik támasza is meginog: az igyekezet. Hogy volt Magyar Társaság, arról meg nem feledkeznek, de hogy milyen volt, azt nem tartják szem előtt. Ennek a képét tárja fel előttünk a Társaság története 1858—1860-ig, mely idő alatt nagyon szomorú jelenségekkel találkozunk. Herfurth elnök többször meginti a tagokat restségükért; sőt azt is kénytelen kijelenteni, hogy ha nem fognak jobban igyekezni, a Körnek fel kell oszlania. Erre azonban mégsem kerül a sor. Sőt ím egy ragyogó fénysugár tűnik elő a szomorú háttérből, mely szinte elfeledtet velünk minden sötétséget. Mert él még a Társaságban a nagyok iránt való lelkesedés, lobog még a kegyelet szent lángja a szivekben.
