Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1902
19 nyelvét, mint ő. És ekkor elindul, hogy színről színre lássa ezt az ismeretlen jó barátját: meglátogatja a Magyar Társaságot. Elmegy oda, hogy az ő nagy magyar lelke kigyönyörködhesse és kiimád- kozhassa magát a magyar nyelvnek eme félreeső, nemzetiségi talajra épített templomában. Oh mily jól esik annak az igazán magyarul érző meleg szívnek, midőn nemzetiségünk legféltveőrzöttebb kincsének, az édes honi nyelvnek, gyönge, de lelkes szószólóit hallja! Mint csügg szívvel és lélekkel a Társaság működésének sikerén, midőn azt bölcs tanácsával igyekszik fokozni! Sőt ezzel meg nem elégszik. Példát ad a szavalásra. És a Társaság látja őt emelvényén; hallja a legnagyobb lyrikus ajkáról annak a gyönyörű lyrai elbeszélésnek, a Szép Ilonká-nak előadását. O, ki csupa érzés, ő mutatja meg, hogyan kell a legnemesebb, a leg- szűziesebb szerelmet minden fázisával, a végtelen boldogságtól a halálos fájdalomig feltüntetni. Költő lelke, hangja varázsa megeleveníti azt, a mit Vörösmarty elképzelt — s a jelenlevők átérezhetik azt! De még ez sem elég! Hallja még a Társaság egy a nemzet szivét vérig sebző igazságtalanságot megörökítő költemény előadását is attól a mélyen érző nagy költőtől, kinek szive olyannyira érezte ennek a hazának minden szenvedését, kinek keblében a későbbi szomorú napokban a haza szive dobogott: hallja Garay Kont-ját a Tompa ajkáról. Örömnek és boldogságnak, a megdicsőülésnek perczei ezek a Magyar Társaságra nézve, melyekben csak a szív érez, csak a kebel dagad, de az agy pihen. Igaz ez. De az is igaz, hogy sokat vesztett már azóta a fájdalom is, meg az öröm is éléből; eltompult az, megfogta a rozsda. Meg régen is letűntek már azok a napok, melyeket immár az emlékezetnek adott át a történet múzsája. A ki pedig az emlékezet tárházában keresgél, annak bizony sok minden felötlik, amin a régiek talán nem is gondolkoztak, amin el nem tűnődtek. Lám, így vagyok vele én is. Valahányszor végig gondolom e szép jeleneteket, mindannyiszor eszembe jut: hátha a szilaj Petőfi ajkáról hallották volna Kont mennydörgő szavát, hátha a mélázó Tompa festette volna le előttük Szép Ilonka csöndes boldogságát, lassú hervadását ? 1 Itt hagyta már Petőfi barátait, el-, itt hagyta a Magyar Társaságot, a várost, hogy nemsokára Tompa is kövesse. S távozásuk után letűnik a Magyar Társaság fénykora is. III. A hanyatlás kora. 1846 — 1860. A collégiumi Magyar Társaság történetének utolsó, s ha az elnevezésére tekintünk, a legszomorúbb korszakához értünk. 3*
