Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1901
14 A nov. 11. és következő napon megtartott ev. egyetemes egyházi közgyűlésen dr. Szlávik Mátyás theol. dékán-tanár vett részt. E gyűlés tartama alatt a báró Prónay Dezső elnöklete alatt megtartott értekezlet igen komolyan és behatóan tárgyalta a bennünket is közelről érdeklő theol. fakultás, a theo- logiák egyesítésének s a hazai ev. theologiák s tanítóképző-intézetek magasabb színvonalra emelésének kérdését. A közgyűlés ez alkalommal is megszavazta örvendetesen haladó s fejlődő jogakadémiánkra a 2000 K. évi segélyt. A közgyűlés alatt, távirati úton, szomorú gyászhír szólította haza az igazgatót. A gyászhír rövid tartalma a következő volt: Dr. Meliorisz Béla meghalt. Anyjának könyei s tanártársainak fohászai nem menthették meg az oly korán elhunyt fiatal tudóst. A végtisztességére a tanári-kar, az ifjúság s Eperjes nagyszámú közönségének jelenlétében, a főiskola homlokzata előtt rendezett díszes temetésén, az ott felállított ravatal fölött, ifj. Draskóczy Lajos helybeli ev. lelkész mélyen megindító gyászbeszéde után, az igazgató a következő beszédet mondotta: „A mindennapi élet zajongó s csapkodó áradata, mely időnként annyi sok elnyeléssel fenyegető örvényt tár fel előttünk, íme, ismét egy koporsót sodort ide. Egy drága koporsót, benne egy ifjú halottal, a ki ennek az ősi Alma maternek egyik leghálásabb gyermeke, majdan legodaadóbb munkása s minekünk mindnyájunknak leglelkesebb kartársunk, legszeretettebb barátunk volt! Hiszen, ha egy élete alkonyához jutott munkást szólít el közülünk — a vallás, a tudomány, a bazafiság szent csarnokaiból — a könyörtelen halál: akkor inkább meg tudjuk érteni, inkább fel tudjuk fogni veszteségünket, s vigasztalást és enyhet tudunk inkább találni abban az isten-áldásban, hogy azt a munkáskezet, azt az érettünk dobbanó szivet oly sokáig mondhattuk magunkénak. Oh, de mostan ki mérheti meg azt a fájdalmat, a melyet mostan érezünk, a mikor veszteségünket még csak felfogni sem vagyunk képesek! Ki mérheti meg keservünk mélységét, ha látjuk azt, hogy ez a gyászos koporsó egy reményt, egy fiatal életreményt takar el előlünk örökre. Óh, el nem fojthatom a szivemnek benső bánattól rezgő húrjait attól, hogy rajtük végig ne zendüljön ezúttal is az a sóhaj, a melyet hazánk egyik kiváló írója csak a közelmúlt napokban mondott el egy fiatal iró koporsója felett: «Könnyű vigasztalódni minden elvesztett kincsért, a melyet az ember gyűjt, mert a kincs megszámlálható és számontartható. De a mikor reményt teszünk a sírba, egy élet egész reményét, annak nincsen vége, mert a reménységnek nincsen határa, mert a remény megszámlálhatatlan és végtelen!»... A mi drága halottunkká, collegiumi jogakadémiánk fenkölt lelkű, derék tanárával: dr. Meliorisz Bélával csakugyan egy remény, egy édes, biztató remény szállott a koporsóba és a sírba! Avagy mi volt ő az ő hőn szerető családjának ? Páratlanul gyöngéd gyermeki szive mit nyújtott azoknak, a kik igazán rajongó szeretettel csüggtek rajta szakadatlanul; mit nyújtott megtört
