Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1897
6 Egy hosszú félszázad múlt el feltűnésed óta s mi úgy érezzük, hogy nem jutottunk Tőled távolabb egy rövid nappal sem! Az ezredéves nemzeti ünnepek világra szóló örömzaja se némíthatott el Tégedet, ez se halványíthatta el ragyogásodat! Ellenkezőleg! Az ég felé törő hála-hymnusban is a Te dicsőségedet magasztaló ének zengett, a tündöklő fényben és pompában is a Te emléked ragyogása szólt széles az egész világnak! . . . Ereztük, felfogtuk valamennyien, hogy Te, egyedül Te vitted ezredéves örömünnepe elé a magyart! ... Hiszen Te vagy maga a végtelenség! . . . Elmúlásod be nem következett és be sem következhetik soha! . . . S Te nagy nap, a melynek ötvenedik évfordulóján ma, oly emelkedett lélekkel gondolunk vissza rád: nemzetünk történetében egy szent eszmévé vált 1848, — Te márczius 15-ike, Te voltál a nemzetélet tavaszának kezdete! Te voltál a sajtószabadság békés diadalának nagy napja s megszüntetted a gondolat röghözkötöttségét! Te voltál tanúja a sajtó egyik lelkes munkása kiszabadításának s Te haliád először a szabadsajtó első termékét, Te haliád először a hulló csillagként eltűnt lánglelkű költő ajkairól a «Talpra magyar»-t! A népszabadság kiváló írója, az angol vak költő és államtitkár mondotta azt, hogy: «egy jó könyvnek az elnyomása több, mint egy ember megölése!» Igen, a sajtószabadság elnyomása egyértelmű a nemzet életének meggyilkolásával! ... És megjöttél Te nagy nap s megtanítottad erre nemzetünket! Megjöttél s azonnal tisztán láttak a sötéthez szokott gyenge szemek, azonnal ég felé dobbant az elnyomott honfiszív s egyszerre kitört belőle a józanon szöve- gezett óhajtás: «Mit kiván a magyar nemzet?» . . . Eljöttél és hősöket teremtettél a tétlenséghez szokott ifjakból, kikre gondolva kérdezhette a költő azt, hogy: «Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?» — hősöket, a kiknek egyetlen óhajtásuk, egyetlen czéljuk az volt csupán, hogy nagygyá, szabaddá, dicsővé tegyék a «mindentadó hazát», a melyen kívül «nincsen számunkra hely!» Eljöttél s a honfiszív legmélyéből göngyölgetted ki a szent nemzeti lobogót, a melynek örömet, tisztaságot és reményt jelképező színeire felírtad a valósággal egy szent háromságot képező jelmondatot: «Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!» . . . Oh! . . . Büszke az agg, ki ezt a kort megérte; E kortól lobban az ifjú szív heve! S e kornak, — hajtsd le föd és hullj le térdre — Ezernyolczszáznegyvennyolcz a neve! Hajtsuk le fejünket! Hulljunk le térdre! S igaz lelkesedéssel tárjuk fel hűséges szivünket a nagy nap nagy emlékeinek; szivünket, a melyre óh vonatkozzanak mindenkor a szabadság dalnokának lelket megvesztegető igéi: Tiéd vagyok, tiéd, hazám E szív, e lélek! Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára: képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntőm érted!
