Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1897
áldásod minden javával, áldd meg e főiskolát s annak buzgó tanárkarát és nemes ifjúságát. Tedd nagygyá és hatalmasssá e hazát népében és intézményeiben egyaránt, hogy elvalahára a drága véren szerzett és ezer éven át megtartott szabad Magyarország necsak eszmény, hanem valóság legyen most és mindörökké Ámen.“ A szívből jövő és szívhez szóló imát, komoly ünnepi csendben hallgatta meg a közönség. A hazafíságnak s a valódi keresztyén vallásosságnak hangja nem tévesztette el hatását s Kapi Gyula vezetése mellett a tanítóképző ifjúsága dalkarának szépen és emelkedetten elénekelt <<Kossuth-induló»-jával egyetemben, csak fokozta a figyelmet dr. Horváth Ödön jogkari dékán díszmagyarban előadott remek megnyitó-beszéde iránt, mely is egész terjedelmében így hangzik: „Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Annak a szent könyvnek, a melyhez oly ihletett kebellel járulunk szüntelen, hogy a múltak dicsőséges, vagy szomorú eseményein buzdulni és okulni tanuljunk: nemzetünk történetének egyik lepfényesebb lapja van felnyitva lelki szemeink előtt ebben az ünnepélyes pillanatban! Az a lap, a melyre a magyarok Istenének mindenható keze s nemzetéletünk felett folyton őrködő meghálálhatatlan jóságos szeretete, legnagyobb áldásainak rozsdátlan színaranyával, ezt az örökké dicső évszámot írta fel: 1848! 1848! . . . Mi vagy Te nemzetünk történetében! ? . . . Számokba foglalt végtelenség! . . . Határtalansága a nemzetélet elhagyatott, szomorú viszonyai felett való aggódásnak és kétségbeesésnek! . . . Mérhetetlensége a haza üdvét czélozó szent törekvésnek és felbuzdulásnak! . . . Korlátlansága a nemzetért és annak tagjaiért minden áldozatot kicsinylő tiszta szeretetnek !... Végtelensége a nemzet lelkesedésének, örömének, boldogságának! .. . Oh az a nemzet, a melynek újkori élete egy ilyen esztendővel kezdődk, kell, hogy fejlődésének, felvirágozásának egész jövőjében szintén csak ezt a felfoghatatlan eszmét ismerje meg: végtelenség! . . Nap voltál Te, dicső esztendő, nemzetéletünk egén! Tiszta sugaraid új életre keltették a sírjában alvó nemzetet! . . . Lángoló meleged áttört a részvétlenség és tétlenség hideg jégpánczélján s izzóvá tette még a göröngyök alatt nyugvó ősök széthulott csontjait s szétszórt porait is! . . . Tündöklő fényed szerteűzte a homályt; megmutatta a nemzet előhaladásának, nagygyá és szabaddá léteiének biztos útját s a nemzeti öröm és reménykedés oly sokáig ismeretlen érzetével tündökölte be a sziveket s ezredéves alkotmányunk viharedzett bástyájának ég felé emelkedő ormait! Nap voltál Te, dicső esztendő, nemzetéletünk egén! . . . Éltető melegedet, világosító tiszta fényedet itt érezzük magunkban, szívünk és lelkünk legmélyén mostan is s itt látjuk mindent bearanyozó sugáraidat magunk körül, társadalmi, nemzeti s állami intézményeinken szerteszét!... Be van vésve, be van vésve emléked mindenütt! — Ott van a zúgó erdőkbe . .. Beírva az arczredőkbe S csontok közé, mik széthulltak! . . .
