Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1892
8 thetikus szerkesztésben is megőrizheti. Az olyan tényeket ugyanis, miknek a valóságban nincs logikus kapcsolatuk, nem köti össze. Mindig csak a legközvetlenebb okokat veszi tekintetbe, a nélkül, hogy többé-kevésbbé alanyi gyanítgatással, önkényes föltevéssel távolabbi okok kutatására vállalkoznék; teljesen eldöntetlenül hagyja, hogy a legvégső' okban mily erők és törvények uralkodnak az emberi élet folyásán. E realizmus következtében bizonyos száraz józanság jellemzi; hiányzik belőle a fölfogás mélysége s — a fantázia. E miatt aztán bizonyos aránytalanság, itt-ott üresség s a szép harmóniájának hiánya tűnnek föl benne. Világos, hogy az a történetírás jár a leghelyesebb úton, mely azt az ideális és reális felfogást egyesíti. S a modern fölfogás e kettőnek helyes kapcsolatában látja a pragmatikus történetírás valódi lényegét; bölcsészeti és pragmatikus történetírás között nem téve külömbséget. A szó eredeti értelme szerint pedig a pragmatikus történetírás nem jelent mást, mint az események, a való tények hűséges regisztrálását. Pragma: esemény, tény, cselekedet. Az ókor írói mind ebben az értelemben használták; Polybius maga határozottan kijelenti (IX. i.) értelmét, és ezt annyival szükségesebbnek tartotta, mivel a történetírásban a «pragmatikus» szót ő használta legelőször. A modern fölfogás megtágította értelmét s így manapság nemcsak a tények, események elmondását jelenti, hanem mindazt magában foglalja, mit a tulajdonképeni «bölcsészeti történetírás» még határozottabban kifejez. Thukydides maga kijelenti (I. 22.), hogy művét mindenekelőtt gyakorlati czélból írta meg. Ennélfogva mindig a reális anyagot közli, a valóban megtörtént eseményeket beszéli el; az elvont okoskodásokat, gyanítgatásokat pedig következetesen mellőzi. Alakilag mindez azt látszik bizonyítani, hogy a pragmatikus jelző a Polybius értelmezése szerint illeti meg, vagyis, hogy első sorban leíró történetíró. Az egyszerű, tényleges igazsághoz való ragaszkodása, természetessége és egész módszere erre vallanak. Hipothézist alig-alig alkot, s inkább hallgat, mintsem hogy az összefüggés szemmellátható hézagait velük pótolgassa. Szigorúan ragaszkodik az események időrendbeli egymásutánjához; megelégszik a legközvetlenebb okok kifejtésével, az indítóokoknak s a legközvetlenebb eredményeknek megjelölésével. De az is igaz, hogy a leíró történetírás e tulajdonságai mellett, s velük együtt a bölcsészetinek némely kiválóságai is megvannak művében, s Maculay szerint «annyival inkább megérdemlik a késő
