Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1892
6 tartotta. És e felfogása teljesen megegyezik kora politikai műveltségével, mely az államférfi belső értékét általában szónoki erejéből becsülte meg. Ezekben a politikai beszédekben nyilvánult meg az állam belső élete; az egyes polgároknak és az összességnek, t. i. az államnak érdekei azokban voltak megvitatva. És minél mozgalmasabb volt a kor, annál nagyobb fontosságúakká váltak a politikai beszédek s így a praktikus politikus annál több tanulságot meríthetett belőlük. A peloponnesosi háború Görögországnak legmozgalmasabb korszaka volt, a politikai beszédek éppen benne érték el a tetőpontot. Ennélfogva kitűnő iskolája volt az államszolgálatra készülőknek. S a mint az ütközetek, általában a hadi taktika részletes és pontos leírásával kora hadtudományáról akarta fölvilágosítani a katonai képzettségű olvasókat s ezzel praktikus okulást kivánt nekik nyújtani, — úgy járt el a politikai beszédek közlésével is. Gyakorlati útmutatást adott velük és bennük azoknak, kik a nyilvános állami életnek szentelik magukat. Műve tehát a nyilvános élet összes viszonyaira kiterjedő gyakorlati kézi könyv tulajdonságait foglalja magában; a praktikus haszon benne a főczél. Elvont dedukcziókra épült, külömben művészi okoskodás, nyelvbeli vonzó alakítás mellékesek voltak Thukydides szemeiben. Sőt, mikor a rettenetes pestist leírja, még akkor sem feledi el gyakorlati elveit. «Elbeszéli — úgymond — részletesen, hogy ha még egyszer jön, rá lehessen ismerni.» (II. 48.) Ez a gyakorlati irány, összekötve a történeti kutatás tudományosságával: fő jellemvonása az ő történetírásának. Hogy beszédeinek gondos és művészi kidolgozása daczára sem volt rhetorikai czélja, az művének egész alkotásából világos. Ennélfogva a bírálat bár szónoki jelességeit is méltatja, mindenesetre a fentebb említett kettős tulajdonságnak nyújtja a koszorút. Ebből a kettős tulajdonságából sarjadzik egész eljárása; s az, hogy «a történetírás feladatát az oknyomozásba helyezi», hogy továbbá «részrehajlatlan, elfogulatlan álláspontja: minden történetíró eszményi czélját jelöli meg». (Hegedűs 1., Thukyd. 11. 1.) S a modern kritika csakugyan e tulajdonságaiban, tehát bölcsészeti, pragmatikus történetírásában látja legfőbb fontosságát. Bölcselő történetíró nevével — rendesen — azt az írót jelöljük meg, ki a történetnek nemcsak tüneményeit és tényeit, hanem ezek belső összefüggését, okbeli kapcsolatát is leírja. Ellenlábasa tehát a leíró történetírónak, ki előadásában ugyan lehetőleg ragaszkodik a valósághoz, de az események tényleges kapcsolatán kívül
