Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1892

7

egyéb viszonyokat nem kutat. Mindegyik történetírásnak megvan a maga kiválósága s egyúttal a maga fogyatkozása; épp azért nehéz eldönteni: melyiké az elsőség. Körülbelül olyan ez ellentét közöttük, mint az idealizmus és a realizmus között. Mint minden ideális gondolkodás, a bölcselő történetírás mindenekfölött rendszeres, szervezett. Nem elégszik meg a részletek olyan összefűzésével, a hogy azokat az élet természetesen, sokszor — látszólag — nagyon is véletlenül összekapcsolta. Az esemény-szövedéknek majd elejét, majd végét — okait és eredményeit — vizsgálja; mindenütt rendezni törekszik; a hasonlókat és egyezőket kiválasztja, összegyűjti; a tünemények sokféleségébe egységet önt, a sokaságot egységre vezeti vissza. És nemcsak arra törekszik, hogy a történeti eseményeket a maguk okozati összefüggésében találja meg, hanem hogy azokat egy megállapított alakba, egy egységes eszmét hordozó organizmusba kényszerítse. Nagy szellemi erőt kíván munkája; nézeteinek szabályos zárkózottságát, szerkezetének művészi részleteit, rendszerének harmóniáját pedig csak az értheti meg és élvezi, ki — úgyszólván egyéni hajlandóságaival — maga is a dolgok belső világát kutatja s nem tudja beérni a külsőségekkel. Elveiben fönséges, mikor az erkölcsi világrend változhatatlanságát, rendületlen törvény- szerűségét lépésről-lépésre megbizonyítja; mikor az úgynevezett véletlent megtagadja, részben pedig ideális törvényeknek alárendeli.

E kiválóságokkal azomban fogyatkozások is járnak. Fénynyel kapcsolódik az árnyék. Bármily megállapítottnak lássék is rendszere, mégis sok benne a föltevés, a hipothézis; azért nem tökéletes, nem végleges. Föltevései, az okoknak magyarázatai, az összefüggés bonczolgatása nem felelnek meg mindig a valóságnak, a tényleges igazságnak. Sok benne az alanyi elem, mi a tárgyilagosság rovására a valóságos kapcsolatokba is belelopja magát. A hogy ezt korunk úgynevezett felekezeti és pártszempontokból induló történetírásán sajnosán tapasztalhatjuk. Világnézlete szélsőségekbe hajlik, vagy optimista, vagy pesszimista; e mellett sok benne a képzelet munkája, és nagyon is szellemies arra, hogysem a tényleges élet — mely tele van zordon valósággal, a létért való küzdelem rideg számításaival — mindenben megerősítené. Szóval éppen alanyisága miatt, ragyogó kombinácziói folytán: kevésbbé tárgyilagos, mint a másik, t. i. a leíró történetírás.

Emennek vannak oly sajátságai, miket a bölcsészeti történetírás természete szerint csakugyan nélkülöz. így vezető elvét, t. i. a valóságot híven és természetesen tükrözze vissza, még a hipo-