Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1891
13 melynek a gyakorlati életben semmi haszna. Istentiszteleteinknek javarésze az anyanyelven való éneklés, az Istentiszteletben való részvételnek legtevőlegesebb eleme az ének s iskoláinkban épp ezt hanyagoljuk el. Ennek következése, a mit sokszor lehet tapasztalni, hogy a műveltebbek csak akkor jelennek meg az Istentiszteletben, a mikor az éneklésnek körülbelül vége van ; vagy ha ott vannak, hallgatják az éneklést, ha szomszédjaikkal másról nem beszélgetnek, vagy nem unatkoznak. S ha esetleg rossz a szónok, kit nem lehet érteni, vagy a ki nem a szájok íze szerint szónokol, akkor vájjon mennyi lelki hasznuk lehet az egész Istentiszteletből? A vallástanításnak kiegészítő s fontos részévé kell tenni az egyházi éneklés művelését is s gondoskodni arról, hogy a középiskolák minden osztályában rendszeresen taníttassák s lehetőleg énekkarok is szereztessenek. Mert ha a mi újaink tudnak dalkarokat szervezni világi dalok s énekek tanulására, bizonyára lehetne velők egyházi énekeket is karra begyakorolni, hiszen énekeinknek oly szép dallamaik vannak, hogy megérdemlik ezt a figyelmet a művészi becsükért. Arról nem is akarok szólani, mennyire emelné egyházi énekügyünket s mennyivel szebbé tehetné egyhangúnak tartott Istentiszteletünket, ha időnként egyházi énekkarok lépnének fel bennök. Oly üdvös intézkedés lenne ez, a mely a mellett, hogy az egyesekben jopban fejlesztené a vallásos érzést s műízlést, felfrissítené és megújítaná ellankadt s szunnyadozó egyházi életünket, ápolná az összetartozást s a felebaráti szeretetet s megteremtené a gyakorlati kér. életet, vagy az u. n. belmissziót, melyről sokat írtunk már, régóta áhítozunk utána, de megteremteni nem tudjuk. A vallásosság egyik leggyakoribb nyilatkozása az Istentiszteletben áll, holott is az elfáradt s különböző bajok és szenvedések által elgyötört lélek enyhülést, vigaszt s megnyugvást keres, erősödés után vágyakozik, s megmenekülve a föld porától, felemelkedik a minden létezők Urához s vele misztikus egységben boldognak érzi magát. Midőn a vallástan tanításában Istenről s iránta való kötelességeinkről szó van, midőn társadalmi életünkben teljesítendő erkölcsi kötelességeinket felsorolja a tanár: mindenkor figyelmeztet ama tiszteletre, melylyel szivünknek eltelve kell lennie a jóságos Isten iránt; mindenkor rá-rátér az Istentiszteletre, lelkünk ezen legfőbb kötelességére, de egyúttal jogára, hogy alkotójával az imádkozás, a legbensőbb közvetlenség viszonyába lépjen. A vallástan tanítójának legszentebb kötelessége nemcsak az oktatás, figyelmeztetés az Istentiszteletre s annak megtartására, hanem egyúttal az
