Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1891
Kl adója ekkép melléktanár, tárgya mellékes, így azután sem neki tekintélye, sem tanításának sikere nincsen ! Legfőbb érv azonban a vallástannak akár lelkész, akár hittanár általi tanítása ellen az, hogy az illető nem nevelheti tanítványait. A vallástanításnak czélja vallásos jellemképzés lévén, arra nem lehet elégséges hetenkinti két óra, mert a két órában nem hathat tanítványaira úgy, hogy az állandó s maradandó nyomokat hagyjon lelkűkben s a legtöbb fiúnál úgy áll a dolog, hogy az egyik órában elért siker legnagyobb részt elvész a következőig s a tanár újra ott kezdheti, a hol előbb. Legtöbb esetben tantárgynak tekintik, melyet jól-rosszul megtanulnak a nélkül, hogy a tanultak bennök éltető elemmé, vérré válnának, erkölcsiségöket irányítanák, s egész életűkben vezérlő csillaggá lennének. Oly szakembernek kell tehát a vallástant tanítania, a ki más tárgyakat is tanít, tanítványait jobban kiismerheti, vezetheti s így módjában áll őket nevelni. Míg a külön alkalmazott vallástanár s a többi tanárok között sokszor nézeteltérések támadnak a tanításban, a melyek megrontják a vallástanárnak működését: addig azon tanárnak vallástanárul való alkalmazása mellett, a ki más tárgyakat is tanít, sokkal kisebb az ilyen eshetőségeknek száma. Ez esetben a vallástant nem tarthatják melléktárgynak, hanem legfőbbnek s legfontosabbnak. Az egyház kétségkívül csak oly középiskolai rendes tanárt bízhatna meg a vallás tanításával, a ki nemcsak jeles pedagógus s szakmájában kiváló, hanem buzgó, vallásos kedélyű s tiszta erkölcsű ember, a ki tehát példájával mutatja, a mit az iskolában tanít. A képesítést s felhatalmazást az egyházkerületeknek kellene adniok, vallástanításra képesítő vizsgálat alapján, melyet sokan tennének, ha a vallástani órákért külön fizetést kapnának a rendes fizetésen felül. Egy-egy középiskolában legalább két ilyen vallástanárnak kellene lennie. Ily módon egyházunk nemcsak azt érné el, hogy a vallástan specifikus tanítása sikeresebb, hanem azt is, hogy a középiskoláknak nevelve-tanítási szelleme is egyháziasabb lenne, mert a vallást is tanító tanárok sokkal jobban adhatnak neki vallásos irányt, mint az óraadó hitoktatók vagy tanárok ; már pedig azt nem vonhatja kétségbe senki sem, hogy nem a tanult betű, hanem a szellem neveli az embert, s nem az egyes ismeretek, hanem a szellem s jellem, teszi az embert. Egyházunkban sokszor hallható panaszok a templomok üressége s a vallási közönyösség miatt sokkal köny-
