Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1890

a közvetlenül ártalmas kizárva legyen. A megsemmisítést tisztán csak aestlietikainak tekinthetjük, s azért az csak tisztán képzeleti marad. Ha képzeletileg rút valami, ehliez még nem járul az a meggyőződés is, hogy a rút tisztán mint ilyen létező ; sót a rút teljesen beleolvadt pl. a félelmetes jellemébe és mint rútat észre sem veszik. Például Pliiloktetes genyedo sebe magában véve rút, talán undorító, és ép olyannak kell vennünk a Laokoont köré tekerődző kígyókat; de senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy ez rút, mert mindkét esetben félelmetes tényt találunk benne. Ha tehát a rút a félelmetesnek mozzanatával bir, akkor nem tekintjük rútnak.

A tiszta rútat másutt sehol nem találhatjuk, csak a komikumban. Nem lehet azt a nézetet elfogadni, hogy a rút csak akkor komikus, ha ártalmatlan. Hogyan van az, hogy a részegest mindenki kineveti, daczára annak, hogy a részegség ártalmas volta közvetetlenül ott van? Látjuk, hogy az ártalmas nem semmisíti mega komikumot. Ezért nagyon is felesleges kérdés: mi ártalmas a komikumban és mi ártalmatlan? Egyáltalában szóba sem jöhet az, vájjon ártalmas-e valami vagy sem a komikumban.

Ezt a tárgyat tehát egészen mellőzve, mindenekelőtt tisztába kell hoznunk azt: mi az a rút az aesthetikában? Fentebb láttuk, hogy a rút a szépnek vagy általában az aestlietikainak ellentéte szemlélet tekintetében, vagy nevezhetjük másképpen rútnak a léleknek azon állapotát, a melyben ez nem szabad. Tehát a rút a szabadság hiánya. De a lélek önmüködésének szabadsága csak ott lehet akadályozva és csorbítva, a hol ezen szabadság lehetősége egyáltalában megvan. Ez ismét csak ott lehetséges, a hol a lélek a maga egyéniségét szabadon érvényesítheti. A rútnak tulajdon- képi színtere tehát a lélek egyéni működése. Azért nem mondhatjuk, hogy a természet rút. Ellenben már az állatvilágban kezdődik a rút „Sírni csak emberekkel, nevetni is csak emberekkel lehet, sőt csakis embereken. A fonákság maga is igazán cs;ik az ember sajátsága, mert csak az ember lehet bolonddá, akár a maga, akár más bolondjává; voltaképpen tehát csak az ember nevetséges. A természet egyéb lényei nem nevetségesek, legfölebb akkor, ha fokozatilag közel esnek az emberekhez, vagyis tökéletesebbek, de akkor is csak átvitt értelemben nevetségesek, azaz ha mintegy az emberek félszeg másolatait, majmait látjuk bennük.“ (Greguss: Széptan, 201.) Pl. a kutya vagy majom akkor nevetségesek, mikor emberi teendőkre idomíttattak, s mégis minduntalan kiesnek