Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1887

2

biztosabb irányadó iratainak chronologiai áttekintése, a melyekkel csaknem hat évtizeden át szakadatlanul munkálkodott kritikai rendszere megalkotásán. 1797-ben végelgyengülés folytán elhagyta hírnevessé vált bölcsészeti tanszékét s a magányba vonult vissza, mígnem 1804. február 12-én elhalt.

Egyedül Kant volt az, a ki az idealistikus, vagy rationalisti- kus és empiristikus motívumoknak populárbölcsészeti összezavarása helyett szigorúbb, mély értelmű tudományossággal a két iránynak elevenebb és termékenyebb áthatására törekedett, mi által egy, a maga hatásaiban még máig sem kimerült bölcsészeti revolutiónak megalapitójává lón. Kant a felvilágosodásnak klasszikus betetözöje s rendszerezője; de egyúttal legyőzője. A Leibnitz-Wolff-féle bölcsészeiből kiindúlva, de az angol tapasztalati bölcsészettől is befolyásolva, végül Hunié skepticismusa ösztönzésére1 „a tapasztalat lehetőségének“ megmagyarázására s ezzel az ember ismerőképességének megvizsgálására indíttatott, mely törekvés minden eddigi meta- physikának bírálatára vezette, s miként Sokrates a természetbölcsé- szettel, úgy Kant a maga elődjeinek metliaphysíkújával szakított. A német rationalismuson alapuló eddigi elavúlt dogmatismussal ép lígy, mint az empirismusból fejlődött skepticismussal szembe állítja a maga bölcsészetét mint kriticismust, s mivel a tapasztalat benső szellemi feltételeire is felemelkedett: mint transcendentális bölcsészetet. Szerinte a kriticismus az egyedüli út, a melyen az emberi ész tudvágyának kielégítése teljes megoldást nyerhet. Az egyes szellemi tehetségeket sorra vizsgálat alá véve („Kritik der reinen Vernunft, 1781.“; „Kritik der praktischen Vernunft 1788.“ s „Kritik der Urtheilskraft, 1790.“ stb.) a megismerésünkre nézve megközelíthető jelenségvilágnak s a rá nézve megközelíthetlen érzék- feletti világnak ellentétére jutott el. Utóbbinak elméleti problematikus létére nézve azonban saját erkölcsi természetünkben találja meg az alapot; a szépnek a természet s a művészet organismusá- ban való megvizsgálásánál végül oly magasabb regió tűnt fel előtte, a hol a jelenség s az érzékfeletti világ ellentétének kiegyenlítése jelezve és biztosítva van. Ily alapon Kant bölcsészeié elméleti, gyakorlati és aesthetikai-teleoloqiai részre oszlik.2

1 V. ö. Erdmann B. »Hume und Kant«, »Archiv für Gesch. der Phil.« 1888. I. 62. s II. 216. s köv. 1.

2 Kant összes műveit kiadta: Hartenstein 10 kötetben 1838—39.; Rosenkranz és Schubert 12 kötetben 1838—42., az utolsó kötetben Kant életrajza Schuberttól s rendszere Rosenkranztól; továbbá a chronológiailag rendezett új (legjobb) kiadás Hartensteintől 8 kötetben 1867—80.; Kirchmann a »Philos. Bibliothek«-ban 1868. 2. kiad. 1878. s végül a Kehrbach-{é\e Reclamkiadás 1S77. óta. Mindezen kiadások Lipcsében jelentek meg.