Kerületi evangélikus collegium, Eperjes, 1884
19 eszméid a szépészet, eszméid az irodalom köréből, s bátran mondhatom, hogy a mi e téren a főgymnasium volt s jelenlegi tanítványainak felfogása, az a Te munkád, a Te tudományod, a Te szellemed, mely már nem egy nemzedéket karol fel; hisz íme! százakra menő ifjúsereg vall Téged tanítójának s büszkén vallhat annak. így emelkedtél, így haladtál pályádnak szüntelenül kiválóbb magaslatán, mindinkább nagyobb reményre jogosítva kartársaidat s mindinkább fénylőbb pont gyanánt tűnve fel tanítványaid előtt, midőn a halál lelked merész röptét egyszerre megszegte. Árván áll most körülted tanítványaid csoportja s veszteségének érzetében csak azt látja, hogy immár mi vagy! Porhüvelyed lehullt. A lüktető szív utolsót dobbana, a pihegő kebel utolsót lehele s kilehelte lelkét. Hideg tested kemény ágyban nyugszik s levágyik immár a közös anyaföld méhébe, a hideg) nyirkos sírba. A homályt, melyet a halál fátyola szemed tőié vont, betetőzi majd a kemény rög s elzár Téged mi tőlünk örökre. De rögön túl, túl koporsószögön s testi rabbilincsen felszállt lényed halhatatlan része s egyesült azzal, miből kifolyt, az örök eszmével. Lelked betölté itt e földön hivatását, s míg mi „sárból s napsugárból összegyúrva“ a bizonytalan napig a lét s nemlét közt tovább küzködünk, a Te szellemed megdicsőülve pihen már igaz bírájának ölében. Fölnézek, de nem láthatlak; körültekintek, de nem szemlélhetlek; azonban igaz sejtelem suttogja lelkem mélyében, hogy oda fent is vagy, hogy itt lent is vagy mi köztünk, s látsz minket, hallasz minket. Hallgass meg tehát: búcsút int Néked tanítványaid csoportja, búcsút int s áldást hint porló tetemedre, melyben közöttünk jár tál-keltéi: nyugodj békében! Puhára vetett ágyad legyen a sír, melyben majd nyugszol, s legyen a hant könnyű, mely betakar. De szellemed éljen tovább is közöttünk, s fog is élni, bár névleg nem, de igenis erőben. Isten veled! Isten velünk! 3*
