Ker. evangélikus collegium, Eperjes, 1883
5 tehetem még, hogy a mily megtisztelő, ép oly lélekemelő foglalkozás jutott ez úttal, hogy bejárjam egy oly emberi életnek mezejét, mely nem közönséges már határainak kiterjedtségénél fogva s annál ritkább a rajta illatozó erényvirágoknak sokaságánál és szépségénél fogva! Elfogultan és nem kevés aggódással lépek e mezőre; gondolataimon és egész valómon azon érzés hatalma vesz erőt, mely egy valódi harmonikus nagyságnak láttára szokott eltölteni bennünket: az áhítattal vegyes csodálat érzése. Vajha ez az őrzés ne hatna bénítólag — mint rendesen szokott — szavaimra s előadásomra; vajha ne hiányoznék bennem az ihletettség, mely szükséges arra, hogy az előttem elterjedő dús mezőnek virágait a t. közönségnek igazán művészi koszorúban mutathassam be! Czélul azt tűzvén ki magamnak, hogy erény virágokból fonjak koszorút, e virágoknak gyűjtése végett tulajdonkép csak a mai ünnepélynek alkalmul szolgáló félszázadnak körében kellene maradnom, s e fél század elé eső, közel 27 esztendőt mellőznöm kellene. így kellene eljárnom, ha czélomhoz egészen mereven ragaszkodnám, mert hiszen erényekről szorosan véve csak ott lehet szó, a hol nemcsak az öntudatos szabad akarat van teljesen kifejlődve és megérve, hanem az a tér is, melyen szabad akaratunkat cselekvőleg érvényesíthetjük, teljesen hatalmunkban van, — szóval ha választott életpályánkon mint önálló szabad emberek működhetünk. Ezen merev elméleti viszony által azonban nem engedhetem magamat megzavartatni, annál kevésbbé, mert hiszen egyrészt maga a lélektan tanítja, másrészt pedig különösen a nagy emberek életével való foglalkozás meggyőz bennünket arról, hogy a gyermek- és ifjúkornak is vannak erényei, melyek annál fontosabbak, mivel a tulajdon- képeni cselekvés korának, a férfi kornak erényei is ezekben gyökereznek. Hogy tehát az a koszorú, melyet én Vandrák András ünnepelt tanár úrnak erényeiből ez alkalommal fonni akarok, teljes legyen, a legelső erényvirágot abba az első gyermekkornak éveiből szakasztom, — s ez az engedelmesség, melynek szépsége mellett eléggé tanúskodik az a körülmény, hogy habár ez, úgyszólván egyetlen erénye az első gyermekkornak, egymagában is képes e kort teljesen feldíszíteni; — fontosságát pedig ez erénynek eléggé kifejezi az a közmondás, hogy „a ki nem tanult engedelmeskedni, az nem tud uralkodni“. Az engedelmességnek erénye, mely nem a szolgai félelmen, hanem a tiszteletnek és szeretetnek érzetén alapult, ez volt az főleg, mely a mi ünnepeltünket az ő szüleinek kedves gyermekévé tette, annyira, hogy ők — habár azt anyagi körülményeiknél fogva csak áldozatokkal és megerőtetéssel tehették •— gyermeküknek iskoláztatására szánták el magukat. A szülőknek ezen elhatározására külömben nagy befolyással volt, hogy az engedelmes gyermekben már ekkor nagy mértékben nyilvánult a tanulási vágy; s ez a két erény: az engedelmesség, a komoly tanulási vágygyal egyesülve tette őt kedveltté, mindjárt szülőföldjén Csetneken, legelső tanítója előtt, a kire később is, most is folytonosan, mint igazi gyermekbarátra emlékezik vissza. Ide, e helyre, a hol a gyermek és ifjúkornak erényeiről szólok, fűzhetem be talán legillőbben a háladatosságnak erényét, mely nem tartozik ugyan a gyermekkornak erényei közé, mert hiszen a hála érzetének feléb- redtére megkíván tátik, hogy teljesen felfogjuk azon jótéteményeknek és áldó-
