Ker. evangélikus collegium, Eperjes, 1883
7 megoldotta az ő életében gyakorlatilag: az ő életének s egész lényének legjellemzőbb alapvonása mindenesetre az aesthetikai és vallásos érzésnek legbensőbb egyesülése. Az a vonzódás, melynélfogva ő még ma is öreg napjaiban, majd naponként felkeresi városunk vidékének szebb tájékait, az a lelkesült elragadtatás, mellyel ő a természetnek kellemes és fennséges szépségében gyönyörködik: nemcsak az erősen kifejlett aesthetikai érzésnek, hanem azzal egyesülve egyszersmind a vallásos áhitat érzésének nyilvánulása. Ő a természetben az örök istenségnek remek alkotását szemléli. Mi természetesebb e szerint, mint az, hogy Ünnepeltünknek életében önállóan is, egész fennségében kifejlett az az erény, mely mint az emberi erényeknek legmagasabbja, ezen általam font koszorúnak is legszebb virága: az igazi, mély vallásosság. És hogy ő most is, még a hideg télnek idején is, minden ünnep és vasárnapon ott látható az Isten házában, az nála nem üres szokás, — az az ő mély vallásosságának természetes, szükségképeni nyilatkozása. Az ő egész lényének és természetének az eszményi felé hajló vonzódása, egyesülve az igaznak, jónak és szépnek megismerésére irányult komoly tudományos törekvéssel, ez volt az a vezérlő genius, mely Ünnepeltünknek tudományos vizsgálódását az embernek belső világára és az aesthetikai világra irányzá s ily irányban nyert az ő egész lénye kifejezést tudományos müveiben, milyenek: a lélektan, ethika, logika, észjog s ezeken kivül a hit világáról és az aesthetikai világról irt rövidebb értekezései. Ez a lelkesedés az eszményiért, az eszményi igazért, jóért és szépért, ez volt az a hatalom, mely nem engedte, hogy ő mint tudós a száraz észnek emberévé legyen, — ez tette őt a kedély emberévé. S ezen jellemvonásának, hogy ő nem a hideg észnek, hanem a mély, meleg kedélynek embere, —- ennek tulajdonítom én azt a rendkívüli s eltö- rölhetetlen hatású befolyást, melyet ő mint tanár, tanítványainak százaira s ezreire gyakorolt. — Ezen rendkívüli befolyásának megmagyarázására ugyanis én nem tartom elegendőnek az ő igazán ritka széles körű s alapos tudományosságát. Nagy tudomány által tehetjük magunkat, valamint mások, úgy tanítványaink előtt is a tiszteletnek, vagy nem bánom a csudálatnak tárgyaivá, de a szeretetnek tárgyaivá soha; ehhez szükséges, hogy az alapos tudományosság szeretni tudó mély kedéllyel, nyugodt önmérséklettel s igazságszeretettel egyesüljön. S ezek az erények ő benne egyesülvék, s ez tette és teszi az ő tanári működését áldásossá. Tanári működéséről különben — ámbár ez szolgál tulajdonképen a mai szép ünnepélynek alkalmul — részletesebben szólni nem akarok. Megemlékeznek ő róla, mint tanárról sokkal nagyobb közvetlenséggel s igy sokkal nagyobb hatással is az ő volt tanítványai. Egyet azonban nem hagyhatok említés nélkül, és ez az, hogy az ő tanári működésének s érdemeinek kellő méltatására nem elég azt mondani — bármily sokat, véghetetlen sokat mondjon is az különben — hogy ö fél századon át működött kiváló sikerrel a terhes tanári pályán, hanem hozzá kell ehhez tenni még, hogy minő félszázad volt az, melyet ő a tanári pályán töltött. Ez a fél század nemzetünk életében, először is a tudományos újjászületésnek korszaka, melyről joggal lehet mondani, hogy gyorsabb átalakulást, rohamosabb fejlődést soha nem ért még nemzetünk, mint e fél század alatt. S ünnepeltünk nemcsak hogy versenyt futott e rohamos fejlődéssel, hanem
