Ker. evangélikus collegium, Eperjes, 1882
2 ezen súlyos betegség által megbénítva, hanyatlani érzé, sőt az ő életének legszebb, legnemesebb tettei az ezután következő évekbe, a szenvedések éveibe esnek, mely szép és nemes tetteknek jellemzéseként — miután nem lebet czélom az ő életének részletes leírása által sajgó sebeknek felszaggatása — csak azon emlékeket említem fel, melyeket ő a budaméri egyház alapítása által a szorosabb értelemben vett egyházi téren, — s az ő végren- _ deleiében ezen mi főiskolánk számára tett 10,000 frtos alapítványa által az iskolai élet terén, különösen pedig ezen ősi főiskolának kebelében emelt magának. S különösen, ha ezen utolsó nagyszerű alapítványára tekintünk, úgy méltán elmondhatjuk róla, hogy az ő nemes munkássága csak ott szűnt meg, hol ereje végképen megszakadt. Sőt mint minden nemes életnek, úgy ezen szép és nagyszerű alapítványok útján az ő munkásságának hatását is érezni és gyümölcsét élvezni fogja a jövő időknek nemzedéke is, s az is hálás kegyelettel fog megemlékezni Ujházy Józsefnek nevéről. És igy, habár Ujházy Józsefnek élete szerény körben, zajtalanul folyt le, mindamellett ő ezen nemes alapítványai által azon férfiak sorában foglal méltán helyet, a kiknek, mint Mózesnek, sírjuk nincs, nincs itt, vagy amott, mert az ő sírjuk embertársaiknak kebele, a hol halva is élnek! Miután nem kételkedhetem, sőt teljesen bizonyos vagyok a felől, — hiszen a mai ünnepély legvilágosabb tanújele annak, — hogy Ujházy József különösen e főiskolának, s nekünk mindnyájunknak kebelében a hálás kegyelet érzetével koszorúzott ily élő sírt talál: azért nem is lehet czélom ez alkalommal a hálás kegyelet ezen nemes érzetének gyenge szavaimmal való felébresztése, inkább más irányban törekszem tehát arra, hogy e szép ünnepet a magam részéről a megboldogult nemes szívű férfiú emlékéhez méltóvá, s önmagunkra nézve épületessé tegyem, más irányban igyekszem megfelelni röviden azon kérdésre, hogy minő érzelmeket kelt a mai emlékünnepély szívünkben ? Ha helyesen Ítélem meg a mai ünnepélyt, a melyet mi Ujházy Józsefnek, mint egyházi és iskolai életünk buzgó munkásának emlékére ülünk, úgy én azt találom, hogy ezen ünnepély először a jelenre nézve a vigasztalás felemelő érzetét kelti fel szívünkben. Vigasztalásra annak van szüksége, a kinek szívét szomorúság, fájdalom tölti el. Váljon melyik tehát azon szomoritó érzés, melyet a jelenkornak szemlélete ébreszt fel bennünk, s melyre nézve a mai ünnepély felemelő vigasztalást foglal magában ? Szomorúsággal töltheti el szívünket korunk szemléletében annak tapasztalása, hogy korunk ha nem is megvetéssel, de legalább is közönyösséggel viseltetik az emberi szellemnek egyik legkiválóbb eszményi érdeke s az emberi szívnek legfőbb ékessége: a vallás iránt. A hely, a melyről szólok s a minőség, a melyben szólok, nem egészen alkalmas arra, hogy ezen közönyösség feltüntetése végett az üres templomokat hívjam fel tanúbizonyságul, ámbár prot. ember létemre teljes joggal tehetném ezt is, mert a prot. egyház elvei feljogosítanak arra, sőt kötelességgé teszik azt, hogy a templomi szószéken kívül és papi ornatus nélkül is minden prot. ember törődjék az ő vallásának és egyházának ügyeivel. Ha tehát én ezen jogommal nem élek, ezt azért teszem, mert czélom nem ezen közönyösségnek, mint különben is kétségbevonhatatlan ténynek festése, hanem inkább ezen közönyösség okainak feltűntetése. E közönyösségnek egyik oka található azon
