Evangélikus ker. collegium, Eperjes, 1879
22 Hogy azonban ezen nézet mily borzasztó veszélyeket hoz a közerkölcsiségre, csak némileg beható vizsgálat mellett is félreis- merhetetlenné lesz. Ha minden rósz cselekedet, sőt minden bűntény is azon föltevésben, hogy a közélet hasznára szolgál, politikailag igazoltnak tekintetik, akkor az erkölcsi rend biztossága elveszett; ha az állam politikai eszközei immoralitását céljai erkölcsösségével szépíti és leplezgeti, mi tartsa akkor a magánembert az állam példájának követésétől vissza? Ezáltal ama képmutató elv általánossá válnék, a bűnös szenvedélyek féköket veszítve még uj ingert is nyernének s az erkölcs alapelvei föláldoztatnának az államérdeknek, mi pedig ellentétben áll azok eredete és rendeltetésével, miután az erkölcs alapelvei az ember természetében s viszonyában alkotójához gyökereznek és az embernek minden életköre azokat fennállóknak föltételezi. E mellett nincs indokolva és megmagyarázva az: miért uralkodjék az államban más elv, mint a magánéletben, s miért ne követhetné a magánember szintén az állam példáját, erkölcstelen eszközöket választván erkölcsös célok elérésére? Mint észszerütlent kell elvetnünk azon gondolatot, hogy az államférfidban a magánember az erkölcstörvény alatt álljon, a közügyekkel foglalkozó pedig az alól fel legyen oldva. „Valóban az erkölcsi világrend harmóniája örökre meg volna zavarva, ha az erkölcsileg jó célok és erkölcstelen eszközök közötti nyílt ellentét elismertetnék, ha az erkölcstörvény csak a célokra nézve avval nem törődő tömegben tönkre megy; ezért az oly fejedelemnek, ki a maga uralmát fenntartani akarja, értenie kell hozzá alkalmilag, ha azt a szükség kívánja, Tosznak is lenni; tudom ugyan, hogy kívánatos, miszerint a fejedelem minden dicsérendő tulajdonnal bírjon, de miután ezt az emberek természete nem engedi, csak arra kell igyekeznie, hogy oly bűnök hírében ne álljon, melyek miatt az uralom elveszthető, de ne óvakodjék az olyanoktól, melyek nélkül uralom fenn nem tartható; mert vannak látszólagos erények, melyek mellett tönkre megy az ember és vannak látszólagos hibák, melyek nélkül jólétünk nem lehet biztos és maradandó(Principe. 15.) „Fölmerül azon kérdés: mi jobb a fejedelemre nézve: jobb-e ha szeretik, vagy jobb ha félnek tőle? Feleletem rá: hogy mindakettő jó, de miután a kettő nehezen összeköthető, s egyiknek hiányzania kell, biztosabb rá nézve, ha félnek tőle, mint ha szeretik; mert az emberekről általánosságban elmondható, hogy hálátlanok, ingatagok, álnokok, veszélyben gyávák s nyereség után vágyakodók : a mig jót teszesz velők, hiveid s Ígérik, hogy éltüket és véröket feláldozzák érted, — ha t. i. a veszély távol van, — de ha a vész közelit, föllázadnak ellened. Az emberek könnyebben bántják meg azt, kit szeretnek, mint azt a kitől félnek, mert a hála köteléke — az emberi természet hitványsága folytán — elszakad, ha az önérdekkel összeütközik, a büntetéstőli félelem azonban sohasem szűnik meg.“ (Principe 17.) „A ki valamely államban az uralmat magához akarja ragadni, annak minden kegyetlenséget egyszerre kell végeznie, nehogy mindig újból legyen kénytelen elkezdeni; másoknak minden sérelmét egyszerre kell végrehajtani, hogy kevesebbet lehessen felettük gondolkozni és beszélni s kevésbbé mélyen éreztessenek ; ellenben a jótétemények lassankint, egymásután gyakorolandók, hogy az emberek mindig foglalkozzanak velők.“ (Principe 8.) „Ritkán vagy sohasem történik, hogy az emberek csekély sorsból nagy méltóságokra emelkedjenek, erő és ravaszság nélkül; nem hiszem, hogy erre maga az erő elegendő lenne, de tapasztaljuk, hogy a ravaszság maga is elegendő, és ez annál kevésbbé gyűlöletes, minél
