Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 32. kötet (250-257. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 32. (Budapest, 1906)
A büntetés kimérésének reformja. A Magyar Jogászegyletben 1905. február 4-én és 11-én tartott vita [250., 1905]
7 nagyszámú enyhítő körülmények fenforgását kívánja meg ahhoz, hogy a 92. §. alkalmaztassák. A bíró tehát korlátlanul él ezzel a jogával, a szükséghez és körülményekhez képest nyomatékos enyhítő körülménynek veszi az olyat, mit más esetben enyhítő körülménynek se tekint, így pl. a tettes családi viszonyait stb. Természetes, hogy a büntetésnek ily alapon való kiszabása a legellentétesebb eredményekre vezet és hogy a mennyiben bizonyos körben megtaláljuk is a következetességet’: ez szinténcsak egyoldalú és bántó egyenlőtlenség. így pl. azt látjuk, hogy az egyik bíróságnál egész más gyakorlat fejlődik ki, mint a másiknál, a normális büntetési tétel más az egyik s más a másik bíróságnál, de egyforma a ,különböző esetekben; továbbá azt látjuk, hogy bizonyos delictumoknál ismét vidékek és bíróságok szerint, előszeretettel és túlnyomóan alkalmazzák a 92. §-t, míg másoknál erre alig van eset; végre azt látjuk, hogy a tettesek társadalmi állása szerint is különbségeket tesznek a bíróságok. A míg bizonyos társadalmi állású egyéneknél a büntetés rendkívüli enyhítése, különösen fogház helyett pénzbüntetés alkalmazása napirenden van, addig más társadalmi állású egyének ugyanoly esetben csak ritkán részesülnek e kedvezményben. Ez esetekben, mint látjuk, bizonyos mértékig és bizonyos körben megvan az egyenlőség, vagyis az egynemű esetek mérték szerinti megbüntetése, de ez a szűkebb körben megnyilatkozó egyenlőség egyszersmind a legnagyobb egyenlőtlenség és igazságtalanság azokkal szemben, kik véletlenül oly körbe kerülnek, melyben a szigorúbb elbánásban áll az egyenlőség. Az előadó úr példákkal és statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy ezek a megkülönböztetések bíróságok, delictumok és tettesek szerint tényleg előfordulnak és nagy mértékben megzavarják a büntetés kiszabásánál szükséges törvényszerűséget és egységet. Eámutat továbbá arra a tapasztalatra, hogy rendszerint azok a bírák leginkább hajlandók a 92. §. alkalmazására, kik a bűnösség megállapításánál és a cselekmény minősítésénél nem túlságosan lelkiismeretesek. Az ily bíró kétes esetben azzal nyugtatja meg lelkiismeretét, hogy enyhébb büntetést szab ki a tettesre, mint a minőt kiszabna akkor, ha jobban meg volna győződve bűnösségéről. Ebben az iránytű nélkül való tévelygésben az előadó úr 7
