Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 24. kötet (201-205. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 24. (Budapest, 1902)
Balás Elemér: A feltételes elítélés kérdése és hazai viszonyaink [203., 1902]
54 vonalon áll, mint a nyugati népeké. Ez az, a mit mondtam s a mit tagadni nem is lehet, és azt hiszem, ez egészen más, mint az, a minek elmondását az igen t. tagtárs úr nekem tulajdonította. A másik észrevételem pedig, a minek még nagyobb fontosságát még jobban hangsúlyoznom kell, az, hogy a midőn én azt mondtam, hogy a mi népünk kulturális állapota (ilyen értelemben) szegényes, a midőn azt mondtam, hogy a szocziális nyomor nálunk a vidéken és a fővárosban egyaránt olyan exis- tentiákat teremt, a melyek valóban szánnivalók szocziális elmaradottságukban : szintén nem a magyar népösszesség általános fogalmára gondoltam, hanem csak a kriminális anyagot szolgáltató magyar népről beszéltem, arról a népről, a mely a büntető törvényszékek és járásbíróságok termeibe kerül, a mely évente megtölti fogházainkat és a mely épen azért kerül a kriminalitásba, mert állam és társadalom egyaránt meghagyják őt igazán alacsony értelmi, szocziális és kulturális niveauján. Az igen t. tagtárs úr nagyon ügyesen csoportosította azokat a többi érveit is, a melyekkel bizonyos önmagámmal való ellentmondást akar rám bizonyítani, rámutatván arra, hogy én igen szépen tudom felsorolni érveimet annak bizonyítására, hogy a magyar népgondolkozás olyan helyes jogérzékkel, olyan helyes ítélőképességgel, olyan mélyreható jogi tudással bir, hogy azt meg tudja ítélni, vájjon kell-e nekünk a föltételes elitélés vagy sem, de viszont azt is állítom, hogy az esküdtszékre a magyar nép megérve nincs. A t. tagtárs úr szerint ezzel a tételemmel az előbb mondott tétellel homlokegyenest ellenkezőt állítottam, s a magyar nép gondolkodását két különböző czélra használtam fel érvül. Bocsánatot kérek, talán még sincs szavaimban ellenmondás. A midőn ugyanis a föltételes elitélésről beszélünk, akkor egy olyan fogalomról, olyan gondolatról van szó, a mely tulajdonképen, — ezt tagadni nem lehet, mert hiszen ezen épül fel az egész intézmény gondolata, — velünk született gondolat kell hogy legyen, olyan, a mely kell hogy éljen mindnyájunkban a nélkül, hogy erre valaki tanítana bennünket; olyan gondolat kell hogy legyen az, mely a legegyszerűbb ember agyában is gondolkodás-körének egy részét elfoglalja, a nélkül, hogy erre tudósok, jogászok vagy akárki más előbb őt megtanítanák, 164
