Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 13. kötet (116-123. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 13. (Budapest, 1897)
Márkus Dezső: A holtkézi törvények Magyarországon [116., 1897]
4 kozni e kérdéssel, eléggé megokolja azt, hogy az ország leg* előkelőbb jogászegyesületében alkalom nyíljék arra, hogy e kérdést szélesebb körben is, talán más szempontból is pertractál- juk, mint a kir. Curia, annál is inkább, mert a kir. Curia teljesülési döntvénye — eltekintve attól, hogy előreláthatóan, hosszú időre irányt ad a joggyakorlatnak — mindenkor oly nagy irodalmi értékkel bír, hogy jogászoknak kötelességük e kérdéssel behatóan foglalkozni. Előadásom keretét is a Curiának e döntvénye adja meg — és csak röviden, bevezetésül, foglalkozom a holtkézi törvények jellegével; egyéb részleteket a Curia döntvényének ismertetése és bírálata kapcsán fogok előadásomba szőni. A holt kéz (manus mortua) elnevezést az egyház onnan nyerte, mert tőle, mint tulajdonostól és birtokostól ép oly kevéssé volt remélhető az általa szerzett vagyonnak visszaadása,, mint a halottnak csukott kezéből. Ezért nevezték a vagyonnak az egyházra ruházását admortisátiónak, azaz a vagyonnak a világforgalom számára meghalásának. A holtkézi törvények alkotásának közös oka, az összes írók kutatásai és érvelései szerint is, minden országban abban keresendő, hogy nagy vagyonoknak testületek kezében összpontosítása és elkülönítése az összeségnek erejét tetemesen gyöngíti — sokkal jobban, mintha ugyanolyan nagyságú vagyon egyesek kezében gyűlik össze, mert a testület, mint sze- mélyösszeség, nagy vagyonával sokkal mélyebbre ható befolyást gyakorolhat a közügyek menetére, mint a bármilyen gazdag egyes egyén. S mivel az államnak kötelessége a társadalom gazdasági egyensúlyát megóvni és a gazdasági túlsúlynak az összeség kárára érvényesülését megakadályozni: ebből természetesen következik az államnak ama joga, hogy a testületek szerzését egyátalán ellenőrizze. Az ellenőrző jogot az egyházakkal szemben az állam fokozott mértékben köteles gyakorolni, kötelessége lóvén arról gondoskodni, hogy — mint Kahl helyesen mondja — egyetlen egyház sem térjen le transcendentalis feladatainak magaslatáról a vagyonszerzés révén, hogy a gazdagság és annak fokozása ne váljék az egyházaknak önczéljukká, hogy az egyházi vagyon az
