Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-06-12 / 24. szám
1921 Junius 12. Magától értetődött, hogy milyen célzattal mondotta mondandóit Pöszméte uram. A gyámoltalan, ácsorgó népség csak bámészkodott és egyik-másik már Pöszméte szavait is fontolgatni kezdte. Sőt Kernyés Ábris határozott kortesi kijelentést is tett, szólván: — Ugy-ugy! Harangszó hiján csak nem löszünk! De már ekkor Boris, jajveszékelve kiáltozott le a toronyból: — Embörök, gyüjjenek! Az édös apám! Csurgó Török Ádám erre a sirámszóra nehézkes lépésekkel nekiindult. Tétovázva kocogtak utána a többiek is. Fent a toronypadlásban elsárgult ábrázattal, hanyatt vágódva, élet nélkül feküdt Samu bácsi, de a harang kötelét görcsösen szorongatta a markában. Pöszméte Ferenc ezen gyász láttára megint csak szentes kádenciát mondott: Elszállt tüle mindön vétők, Nyugodjék a szögény lélök. De Boris nem igen akart belenyugodni Pöszméte sietős természetű végnyilatkozatába, miért is jajongva szólott a többiekhez: — Mönjenek doktorér’.,. Egy-kettő a bámészok közül ment a doktor után, de bizony ez kint járt a pusztán, alkalmasint a bérlő fiával kártyázgatott. Tehette is, mert ilyen dolog-időben nem betegeskednek az emberek. A kórság elvárhat télig is. A jobb lelküek tehát a borbélyért szaladtak, aki egyben igen szép kovácsmunkákat is végez . . . Ennek a két mesterségnek rokoni voltát máig sem értem, de Kaszab szilárdan kijelentette kérdésemre: — így pászol ez, uram . . . testvér foglalkozás ez a . . . kettő. Ha meg igy pászol, — gondoltam, — hát bele kellett nyugodnom! Nehéz táskájával fölért tehát Kaszab uram a toronyba. Tudákos ábrázattal kezdte vizsgálgatni az öreg, elernyedt testet és fontoskodva jelentette a körülállóknak: — Vagy él, vagy nem! — Úgy lőhet — mormogták köröskörül. — Mindig mondtam, hogy jelös ész ez a borbély —, müveltkedett Járom István, a katonaviselt zsöllér . . . — Édes apám, jó tanitó apám, kelméd is itt hágy! — búgott fel zokogva Boris. A borbély kovácsos gyöngédséggel tolta el onnét a kétségbeesett asszonyt éS önérzetes büszkeséggel vigasztalta: — Né röttögj, Boris! Ameddig az érvágás mög nem lösz, addig ki nem mögy bélüle a pára. Embörök, — kiáltotta, — vigyük lé az öregöt . . . A parancsszóra néhány ember íejnél-lábnál megfogta Samu bácsit és lecipelte a kertbe. Ott szépen lefektették a pázsitra. Ekkor a borbély sietősen nekikészülődött a munkának. A gyöngébb természetűek arrébb húzódtak . . . Megcsillant az alkonyat fényében a borotva . . . Boris remegve támaszkodott az öreg körtefának és reszkető aggodalommal leste az eredményt. Pöszméte Ferenc melléje került és lágyan súgta! — Boris! — No? — Ha meghótt is az édös apád, nem maradsz magadra! Boris neheztelve a vállát vonogatta erre a vigasztalásra. — Nem . . . nem! — szőtte a beszédet Pöszméte, miközben csempe száját egyengette. — Magam is özvegyi sorban vagyok . . . Aztán mög, a harangozáshoz is értök . . . Jó lösz? Ezzel már a menyecske keze után nyúlt. Az alkonyat lassacskán pirosra festette az égboltját. A nap tányérjára egy jókora felhődarab tapadt. Szarka ugrott a kerítésre és hangosan csörögni kezdett. Boris az apja felé nézett. De Pöszméte nem tágított. Szinte természetesnek vélte az asszonynak iránta való jóindulatát. Csupán még annyit mondott: — Jó dolgod lösz nálam, Boris . . . Ezzel nagy hegyesen ment a templom felé, mintha már is ő lett volna a harangozó. Az ajtóból odaszólott az ácsorgóknak: — Most hallgassák mög kendtök az igazi harangozást ... És kapaszkodott fel a toronypadlásra. A borbély ezalatt elvégezte a dolgát. De az öreg csak nem eszmélt. Kaszab uram kezdett aggóskodni. És halk hangon nyilatkozott it: Alighanem oda van! — 7 —-— Nem csoda, — toldotta a szót az egyik öregasszony, névszerint Sajgóné, — igön a szivére vötte a halálesetöt .. . — Jó lesz doktorért küldeni, — sürgetőzött az odaérkezett biró. — Hát nem ártana, — válaszolt a tudományában megakadt borbély. Egyszerre csak megkondult a harang és nagy zúgással kongott ki az utakra. Hol sebesen, erősen, hol meg lassan, gyámoltalanul szólott. Még a süket is hallhatta, hogy együgyü, hozzá nem értő kéz rángatja a Kötelet. Kongott, libegett össze-vissza a hang, mintha maga is röstelkedett volna azon, hogy igy dobálják haszontalanul a levegő-égbe. Samu bácsi hirtelen megrándult. Előbb a lába húzódott fel, majd meg az ábrázatát fintorgatta keservesen. Szinte látszott rajta, hogy emberfölötti erőlködéssel iparkodik életre kelni. Kaszab, a borbély, helyzete magaslatára jutott újra. Diadalmas szerénységgel mondotta: — Tudtam ... Az én munkám mégis csak munka! Az öreg pedig hirtelenül kezeire támaszkodva, föltápászkodott . . . Aztán ijedten nézett szét, szeme egyik emberről a másikra siklott. Alig volt jártányi ereje, épen azért nagyot lépett. Boris átölelte szeretetből is, de meg azért, hogy el ne essék a halottaiból föltámadott. Samu bácsi pedig ökleit összeszoritva, elkezdett hebegni és fenyegetve mutatott a torony ablakára. Pöszméte éppen akkor fejezte be nagy bemutató harangozását. Amint leért, szembe találta magát Samu bácsival, aki már egészen egyenesen járt. A görbeszáju ijedtében majd hogy elvágódott. Megrökönyödve nézett hol Borisra, hol az apjára . . . Hebegve mondotta az asszonynak, látván, hogy nem üresedett meg számára az állás. — Boris, akkó’ még várjunk a szándékunkkal . . . Az asszony csufondárosan nevetni kezdett. A többiek nem tudták ugyan, hogy miről van szó, de hangos hahotára fakadtak. Pöszméte haragosan szemére csapta a kalapját és sietős billegéssel odébállott . . . Samu bácsi pedig felment a toronyba és megsimogatta azt a vasnyelvü, (Folytatás a 20-ik oldalon.)
