Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-05-22 / 21. szám
Előre Képes Folyóirat Lenn a porban — AZ ÉHES BUDAPEST — Éhes vagyok. A fejem mintha mámoros volna, hajlik jobbra-balra. Már órák hosszát járok össze-vissza az utcákon. Az emberek mintha idegen, ismeretlen teremtmények volnának, nem tartoznak hozzám. Csodálom, hogy nem bámulnak, nem néznek rám kíváncsian, mint idegen állatra... Most veszem észre, hogy sietek. Mintha mennék valahová, pedig sehová senr megyek. Milyen érdekes, mindenki azt hiszi, hogy megyek valahová ; talán hivatalba, vagy üzletbe, mindegy, akárhová. .. Lehetnek éppen ügyvéd, vagy orvos is... azért, mert rongyos a ruhám, még nem lehet tudni, hogy ki vagyok. Csak ez az éhség ne volna; nagyon legyöngit. Bizonyosan már az arcomon is látszik a soványság. És ez a sok ember itt, jön-megy. Mind nevetnek. Miért ne nevethetnék? így fogok járni mosolyogva. Tudják meg, hogy csak tréfából vagyok rongyos... és ha az anyám akkor meg nem hal. akkor... ojjé... ha én is meghalok most... mit szól az anyám? “Utánam jöttél... tudtam...” Pedig lehetet volna jobban is, de. . . óh, a lábam, hogy megingott most. Persze, mit rohanok, még odaérek... Hova is? Hja igen. .. nem tudom... Most úgy nézett ez az ur rám... Ugyan miért? Megkérdezem. Megfordulok, utána megyek. Bizonyosan fél, mert ő mostan evett és én már két napja nem. De mostan fordítva lesz. Sietek, mert már nagyon messze jár. Alig látom... csikós nadrágja van. Minek egy embernek a csikós nadrág? Más is jó volna. . . de éppen csikós. .. Ni, most befordul, bizonyosan menekül. Szaladni kezdek, uniert elvesztem. Ott egy házba ment. Utánamegyek. Most ő fél bizonyosan. Úgy kell neki... minek avatkozik a dolgomba... Bemegyek a házba, de nem látom. Emeletek, ajtók. . . de ő nincsen sehol. Megszöktél, nyomorult! Pedig most megölhettelek volna... A kezem a zsebembe téved. Halk csörrenés, a szemem majd kiugrik... Ez pénz! Nem is tudtam, hogy pénzem van. Megolvasom, összesen hat krajcár. Ez elég sok. . . Lehetne kenyeret venni és egy pár napig megint jó lenne. Beleharapni , a jó puha kenyérbe... Nézem a boltokat, kolbász is jó volna, de kenyér is. Az anyáim valamikor azt mondta: a kenyeret sohasem unjuk meg. Csak a kenyeret nem... Haha, én meguntam... én már nem eszem... régen nem! haha. Talán inkább innék. A bor erőt is ad, meg mámort is... Milyen jó a mámor ! De nem az ilyen... az más. Itt csöndesebbek az utcák, olyanok, mintha minden meg akarna bennük halni. Ott nem imiessze van a Duna és azután Budán van az ember, Budán. .. ott születtem. Az ostoba, de jó Budán. Omnibusz jön. Két fáradt ló huzza. Ejh ! én segítek nekik! Elmegyek még Budára... Odaállok melléjük és azt mondom nekik: “...hát menjünk Budára... majd ott abrakolunk...” No lám! meg is álltak. De a ló oldaltkapja a fejét. Haragszik. Talán még azt hiszi, az abrakjára számitok... no hát nem kell! Még én is fölülök. . . nem szolgálja ki oly becsülettel és lelkiismeretességgel mint a közel 20 év óta fennálló állami felügyelet alatt működő egyedüli magyar munkásbankház. Pénzküldési, kihozatali, hajójegy, közjegyzői vagy bármely egyéb ügyben Írjon vagy jöjjön a következő címre: — 14 — húzzátok csak magatok... szakadjatok belé. .. Hogy megszédülök a lépcsőn. Hm... én már csak lefelé tudok menni... Leülök. Most húzzatok, én is ur vagyok... majd nevetek rajta innen belülről. Az emberek csodálkozva néznek rám. Mintha talán csak ők nevethetnének, én nem. Talán, mert rongyos a ruhám, vagy mert éhes vagyok... beláttok a hasamba? azért még nevethetek... nyomorultak. . . Az omnibusz elindul, döcögve, lassan. Nem is siet. Pedig én Budára megyek a hatkracáromért. Úgy sincs több, legalább omnibuszon megyek. Olyan ez, mint a langyos viz, elálmosodom benne. Most megint megáll... Egy nő, rózsaszínű ruhában. Ped.; csak angyaloknak volna szabad képeken ilyent hordani... ilyen halaványat. Ez mintha fájna most. Rámnéz Ködöt látok csak, valami hocrJályosságot. A fejem nincsen rendben... Pedig ezt ismerem... ezt a leányt. Persze, hogy ismerem, talán már asszony is. Egyszer szerelmes voltam bele és ez is szeretett. Régen lehetett. .Éppen ilyen finom,keskeny volt a szája és a szemével ilyen csodálkozóan nézett rám. Nem ismer meg... nem. Milyen szép, éppen olyan, mint akkor! Pedig én vagyok az, a Franci... iskolába jártunk és mindig fölmentünk a várba. Minden nap és délután is a sétá nyon járkáltunk. A hajad copfba lógott, és azt mondtad, hogy szeretsz. A kezedet rátetted a kezemre és a szemembe1 néztél. És én akkor piros lettem. .. Mire te hangosan nevettél. Milyen édesen nevettél... Azután egyszer megint fölmentünk a Várba és leültünk ott egy padra. Nagyon komolyak voltunk, miért ne lettünk volna azok... most is azok vagyunk. Sze,rettük egymást és én már 18 éves voltam ... A pádon ültünk és té elvetted a botomat és a porba Írtad a nevem kezdőbetűjét, azután a tiédet.,. Nem emlékszel? Mit nézel olyan hidegen es közömbösen? Neked ez semmi... persze, mert rongyos a ruhám. . . azért nem akarsz megismerni... Mert so^vány vagyok, szégyelsz. De akkor ió voltami, mikor megcsókoltam a keskeny szádat... Te azt mondtad: Most itt hagyjuk a pótban betűinket és holnap újra följövünk és megnézzük. És te megint nevettél, nevettél cudar, _■__i_
