Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-05-22 / 21. szám
Előre Képes Folyóirat Vörös 1 haj na LM y Történelmi kép egy felvonásban. lagyarorszagon S Ä 5 Ti (Egy proletár forradalom emléke ragadta magával robotos munkája mellől az alábbi sorok íróját. Jól ismerjük e darab szerzőjét. Régi, jó harcosa Amerikában a forradalmi eszmének és egyáltalán nem hivatásos iró, talán ez az első ivennemü kísérlete, amellyel a felvilágosítás nehéz munkáját akarja szolgálni. Deé elvtárs arra kérte a szerkesztőt, hogy tekintsen el a technikai hibáktól és a szindarab-irás egyéb rutinjától, mert nem irói babérra, hanem arra vágyik, hogy szolgálatot tegyen vele a mozgalomnak. Eltekintve a formai és egyéb hibáktól, mi éppen olyan örömmel adjuk közre a kérges tenyér hosszú hónapok fáradságos munkáját, mint amilyen szeretettel Deé elvtárs ezt megírta olvasóink számára. Alig simítottunk valamit rajta, nem baj, ha szépséghibái vannak, nemes célt szolgál és nagyon őszinte becsületességgel szolgálja.) SZEMÉLYEK: Zsarnody Béla, automobil gyáros. Elza, a felesége. Szarvas András, gyárigazgató. Gábor, soffőr. János, inas. Zsófi, dada. Marcsa, szobaleány. (Ezek a gyáros cselédjei.) Két Vörös Katona. Történik:—Budapesten, 1919 március 21-én reggel. Szin:—A gyáros házában; egy cselédszoba bútorzata, két ágy, egy ruhaszekrény, egy asztal és néhány szék. ELSŐ JELENET. Marcsa és János. (Marcsa harisnyát javít, János az uraság cipőjét pucolja és közben az “Internacionálét fütyürészi.) Marcsa (Jánoshoz): Beh nagyon bele vagy bolondulva abba a cucilista nótába, hogy mindig azt fütyülöd. Úgy látszik, hogy már tégedet is elbolonditottak azok a dologkerülő cucilisták! János: Hát bizony el, Marcsa lelkem, még pedig annyira el, hogy maholnap már nem is fogom ennek a herének a cipőjét pucolni, hanem . . . Marcsa: Talán a nagyságos ur fogja majd a tiedet puculni, mi? János: Arra éppen nem lesz rákényszerítve, de ha őneki fényes cipőbe tetszik majd járni, azt csak úgy fogja elérni, ha a saját nagyságos kezeivel subickolja ki azokat. MÁSODIK JELENET. Előbbiek, Zsófi. Zsófi (izgatottan jön be, egy levél a kezében, fuldokló hangon szól Marosához) : Ide nézz, Marcsa lelkem! Levelet kaptam hazulról. Azt írja szegény édesanyám, hogy az én drága kis magzatom éhen halt. Azért a nyomorult száz koronáért, amit én innen havonta hazaküldhettem, nem kaphattak elegendő tejet az én drága kis fiam számára. Őnékik sem volt más ennivalójuk, mint kukorica dara és nagyon ritkán egy kis krumpli. Ilyesmit pedig nem való egy két hónapos ártatlan csecsemő gyomrába tömni. Ettől lett beteg, szegény és ez okozta halálát. (Sir.) Marcsa: Szegény Zsófi! Igazán szivemből sajnállak. Sajnálom a szegény fiadat is, hogy ily korán elköltözött ebből az árnyékvilágból. De kérlek, Zsófi! Nyugodj bele; hisz’ tudod, hogy a jó isten akarata nélkül egy hajunk szála sem görbülhet meg. A jó istennek kedves volt és azért vette el. János: Együgyü teremtés vagy te, Marcsa! Minek rágalmazod te az istent eféle gonoszságokkal ? Hiszen nem az isten az oka annak, hogy havi rongyos száz koronáért nem lehet elegendő tejet kapni egy csecsemő részére. Hiszen, ha neki tehén csordája volna, ingyen is ellátná a szegény csecsemőket elegendő tejjel. Másutt kell keresni a baj forrását, Marcsa! Marcsa: Akkor a te pogány lelked és a veled egy húron pendülők ielke felelős érte; mert istentagadók vagytok, mindig a papokat meg a templomot bántalmazzátok és ezért bünteti az isten még az ártatlanokat is! János: Megunt káromkodsz, Marcsa?! Hogy mered feltételezni az istenről, — akit ti oly végtelen jóságosnak és igazságosnak tartotok, — hogy mások bűneiért ártatlanokat is büntessen. Ezt egy igazságos és jóságos isten nem teheti meg. Zsófi (nagyot sóhajt): Hajh! Bár csak a férjemet meg ne ölték volna a háborúban! Nem kellett volna akkor elszakadnia az én emlőimtől az én aranyomnak s még most is élne s fölnevelném szépen, isten dicsőségére. De azok a nyomorult taliánok megölték az én kedves férjemet! Hogy a jóságos isten büntesse meg őket! János: Soh’se szidjad azokat a taliánokat! Mert azok sem rosszabbak a magyaroknál s a te uradat sem ölték volna meg, ha ő oda nem ment volna. Zsófi: De mennie kellett! Mert hívta a haza! Az édes haza . . . János: De azt a hazát Tisza Pista és társainak hívták. Mert az ártatlan magyar föld nem ingerelte maga ellen sem a talián, sem a francia népet, hanem a magyar, francia, angol, talián, stb. Tisza Pisták vesztek öszsze a mi bőrünkön; de annál már több eszük volt, sem hogy ők estek volna egymás torkának, hanem ki-ki a saját népét uszította a másikra. És mialatt népeiknek szine-java vadállatként ontotta egymás vérét s az otthon maradottakat tizedelte az éhség, a hideg és a különböző járványok, azalatt ők halomra gyűjtötték a millióikat . . . (Folytatás a jövő számban.) — 10 —
