Előre - képes folyóirat, 1920. szeptember-október (5. évfolyam, 38-40. szám)
1920-09-26 / 38. szám
Sodródom a tömeggel. Végre én is célhoz érek. Gépies mozdulattal odanyujtm irataimat az őrségnek. Nyugalmat erőltetve figyelek: széjejlteregetik a papírjaimat, megnézik, nem hamisiavány-e, végül egy pilantás a fényképre, azután reám... Mintha órák hosszat néztem volna farkasszemet, pedig csak egy pillanatig tartott. De azután következett az örökkévalóság. Előttem mindenki másnak rögtön visszaadták az írásokat. Az enyémet nem. Az ellenőr mégegyszer beléjük pillant, azután rámnéz és én úgy látom, mintha egy ideges fejmozdulatot is tett volna és három-négy lépést odébb megy, oda szólít ja egy társát, mutoatja neki az írásokat, mind a ketten felém pilantanak. Érzem, végiem van. Fölismertek. Most még halkan azon tanácskoznak, miként tegyenek könnyű szerrel ártalmatlanná. Egy szevillanással körültekintek: merre menekülhetek. Oldalt és mögöttem nagy tömeg tolakszik: lehetetlenség erre a visszavonulás: száz ököl csap le reám abban a pillanatban, amidőn elkiáltják: fogják meg! Előttem a pribékek ihada áll és rám pislognak. Sőt, úgy látom, a fegyveresek máris gyanakodnk; látják, hogy nincsenek rendben az Írásaim; nyilván hamisitások. A felém lövellő pillantások már harsogják némán: rabló, gyilkos, terrorista, gaz bolseviki, szökni akarsz az akasztófa alól, mi? De hurokra kerültél, még ma este kikészítjük a bőrödet bitang, nem fogsz többé kommunizálni, hanem téged kommunizálnak el a halak! Jó falat leszel nekik... Nem bírom tovább; a pillantásommal viszszavágok: aljas barmok, fenevadak! Azután meggondolom a dolgot: voltam katona, kálváriáztam a harcteret évekig, értek bánni a fegyverrel; nem várom meg, mig ezek parancsszóra mindnyájan rámrohanjanak: hogy fölfedeztek, az kétségtelen: hogy ezek a banditák pokoli kínok közt agyonütnek vagy legjobb esetben íélholtra vernek, csak azért, hogy egy-két hét múltán szabályszerűen meghaljak valamelyik fogházban, — az is bizonyos. Elég erős is vagyok, rárohanok erre, a ki tőlem oldalvást áll, kikapom kezéből a fegyvert és ledurrantok közülök egynéhányat: részlettörlesztésül az én és ama sok ezernyi derék elvtársamért, kiket ez a banda a kínok kinja között lemészárolt... Okosabb és hasznosabb dolgot már nem is csinálhatok, hogy mind két kezem szabad legyen, leteszem podgyászomat a padlóra, a felöltőmet rá, a köziben félig elém tolakodott testes asszonyságot eltiltom utániból, hogy egy ugrás és kezemben legyen a fegyver, az asszony dörmög valamit, válaszolok neki és a következő pillanatban — az ellenőrző tiszt összecsapja az Írásokat s felémnyujtja udvariaskodva: köszönöm uram, rendben van!... valami újfajta aláírást nézegettek a papíron. Kábultan veszem az Írásaimat, podgyászomat és elindulok... ... Mintha évek suhantak volna el fölöttem, pedig alig néhány másodpercig tartott. .. * Megyek az utcán. Nagy embertömeg sürög-forog. A szembejövőkkel jól szembenézek. Egyszerre csak észreveszem, hogy egv közepes eleganciával öltözködött ember jön velem szemközt s már néhány lépésnyi távolságról nézeget-méreget. Nyugodtságot erőltetek magamra. Mikor egészen közel iön hozzám, szembenézek vele és tovább megvek. Hogy bizonyosságot szerezzek erről, hogy spicli-e, néhány lépésnyire leejtem a kövezetre a kezemben levő újságot, hogy alakalmam legyen feltűnés nélkül egy pillantást hátravetni: figvel-e? Már kétségtelen, hogv spicli, akinek gvanus vagvok, dacára az elváltoztatott külsőmnek. Látom, hogy alig pár lénésnvire tőlem megáll a járda szélén és félig felém fordulva, a zsebkendőjét nyomogatja, nyilvánvalóan minden szükség nélkül az orrához. Most nincs idő a tétovázásra : gyorsan el kel tűnni ennek a bitangnak a szeme elől. Beletúrom magam a tömegbe és amennyire lehet, igyekszem az utcakeresztezés felé. Egyelőre az a legközvetlenebb cél. Azután hamar künn vagyok ebből az átkozottan hosszú és egyenes utcából a mellékutcákon majd elveszejtődöm a kopó elől. De messze van még a legközelebbi mellékutca. És ez a semmiházi tömeg, amely folyton megnagyobbodva elém áll. Mintha segitőtársai lennénk a kopónak. És gondtalanul nevetgélnek cifra dámák, kikent-kifent urfiak társaságában. Már dühös pillantásokat vetek rájuk, egyikbe-másikba beleütközöm. Észreveszem, hogy nem egy morog is valamit. Állatok — gondolom magamban, ha sejtenétek, hogv miért sietek... Most meg egy kinő elé érkezem. Őrület. Százával tódul ki a nép. És mindannyian velem szembe jönnek, mintha egy házban laknának. Sokan megállanak és cigarettára gyújtanak. Ezzel még jobban megnehezítik nekem az előrehaladást. Hát nem érnek ezek rá később rágyújtani? Már azon gondolkozom, hogy lemegyek a járdáról. De akkor meg teljesen a szeme előtt vagyok a spiclinek. Most meg egy villamos folyton erősbödő dörmögését hallom a hátam mögött. Amenynyire a szemeim ellátnak előre, nem látok megállót. Legjobb volna felugrani a villamosra. Igaz, hogv azt észre veszi a hűséges kísérőm, de viszont: már nem érhet utói. Már döntöttem. Fölugrom a robogó villamosra. Lépéseimet féljobbra irányítom, hogv mire a kocsi hozzám ér, én már lent leg'-ek a járdáról. Már a szélén vagyok. De. mintha a villamos is már utóiért volna. Eddig nem néztem hátra, nehogy az ott a hátam megett észrevegye szándékomat. De most már muszáj, hogy lemérjem a kocsi gyorsasági tempóját.- 8 -
