Előre - képes folyóirat, 1920. szeptember-október (5. évfolyam, 38-40. szám)
1920-10-10 / 40. szám
Csöndes szüret dD Régente igy a buckái szőlők szüreteire a városból vittek ki bort az úri vendégeknek. Úri emberek csak a hegyi bort szerették, az volt a finom ital, a buckáira ügyet sem vetettek. Ma jó a buckái is nagyon, azaz hogy jó volna, ha volna, mert drágább, mint amaz. Hegyi bort lehetett tizennyolc forintjával venni, a buckáit huszon-huszonkettőn alul nem igen adták. Most még erre nyolc forint a fogyasztás adója, azután a szállítás, a hordó, s egyéb dolgok : nem csuda, ha a hres bortermő országban négyhatoson alul nem lehetett egy liter bort venni abból a fajtából, aminek húsz év előtt tizenhat krajcár volt az ára. Mese ez, gondolják bizonyosan sokan, pedig nőm mese, hanem igy volt. Micsoda termések voltak azonban azok. Az is már csak a mesék közé tartozandó, mikor egy hold szőllő negyven akó bort adott. Pedig annyit is adott. Volt olyan esztendő, hogy annyit termett, hogy nem volt rá edény, amibe eltegyék. Tele volt már mind a hordó, még a kádak is telve maradtak, teknőbe is öntöttek s volt gazda, aki a még mindig fölöslegesnek gödröt ásott, az oldalát kitapasztotta sárgafölddel és abba öntötte, hogy ott forrjon Imieg borrá. Ebből aztán amilyen lett. olyan lett, de mégis jobb volt, mint a semmi. Mert uj hordót nem lehetett neki. venni, mert egy uj edény drágább volt akkoriban, mint a mennyit az a bor ért, ami belefér. De Kiss Masa István uram innen az alsóvárosból nem is sokat teketóriázott, hanem aminek már nem telt edény, odaöntötte a hizók elébe és el is vidámodtak attól olykép a malacok, hogy kiérdemelték azt a nevet, amit máskor csak kalap alatt virradt embertársaknak szokás adományozni. Régi história ez. Ma már nem történnek ilyen rusztikus tréfák, mivelhogy nincs is a gazdaembernek szőlőjén sömími. A közönséges paraszti mun kából kiemelkedett a szőlőtermelés mestersége és tudománnyá vált. Úgy kell ma már minden tőkével bánni, mint szorgalmas doktor a beteggel, hogy erőre keltse. Ezer ellenségnek ezerféle irtása van. Jön a vegyészkedés : mészlkeverés, gálickeverés, furfangos locsoló gépek, amiket, ha egyszer elejt az ember, úgy elromlik, hogy odakint a pusztákban ugyan senki meg nérni csinálja. Némelyik ártó bogár fogása oly furfangos, hogy a tanításra keserű mosolygással felel a gazda: —- Az ám — mondja — ennyit alighanem én is tudtam. Majd mögfogdosok külön-külön valamennyit, aztán kiszurkáljuk a szömit, hogy ne lássa mög a fürtöt. Van megint másfajta, amit hordóba kell éjszaka fogni lámpással. Másikat ismét a karók háncsaiban keresgélni, bicskával 'mlinden háncsot külön lefeszegetvén. Aztán a háromszor való locsolgatás, a különféle uj dolgok, karózás, másfajta metszés neki mind szokatlan s borzongva húzódik tőle. Ezenfelül ott az ártó állat, a nyúl, a mely belejár a szőlőbe, de még naphosszat benne is alszik az apró állatka, a tőkék alá bújva s megrágja az érett gyümölcsöt, ami a fákról lehullott. Nagy invenc, nem egvet eszik meg. hanem ahányat talál, mindbe beleharap. Nagyon szomorú az ilyent nézni. Mikor a finoíni őszi barackfáról lehullott az éjszakán át tiz érett gyümölcs a puha homokba. A tiz darab megér egy forintot első kézből. S mikor odamegy a gazda, hogy fölszedje, látja, hogy megrágta valamennyit a nyúl, ez az előkelő állat, amelyet csak az pusztíthat, aki előbb jogot szerzett hozzá. Vagy aki leüti jogtalan, köteles azt jelenteni a hatóságnál, beszolgáltatván a tisztelt állat hült porait. A hatóság nincs messzire: oda-vissza csak hat óra járás. — Még azonfölül aztán vannak rosszlelkü emberek, akik szaba— 11 — Irta: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN dón hagyják kódorogni a kutyáikat, hogy enni ne kelljen adni nekik. A láncos ebnek oda kell vinni ételt-italt elébe, a szabadon eresztett pedig mind ■megszerzi ezt magának. Vág ugyan arra törvény, hogy kötve kell tartani, de már ennek- a hozatala előtt is szokás volt, hogy szüret idején tisztességes ember nem ereszti szabadon a kutyáját. De mikor sok ember van, aki nem tisztességes ember. A kutyák hát járják a szőlőket éjszaka s ahol fürtöt találnak, ugyancsak megszüretelik. Ellenük fegyverrel kell őrt állani s ezt ott, ahol a tanyaház közelében van a szőlő, meg is teszik. Fárasztó munka, mert itt nem lehet az őrt két óránkint fölváltani, mint a katonaságnál a posztot és még veszedelme® dolo* is. Néhány csősz már megülte a börtönt érte, hat hónapokra, nyolc hónapokra, miért kutyára lőtt ugyan a sötétben, de embert talált: tolvajt, aki kutyamódra négv-készláb mászkált garabolvával a szőlőhártyák között. Ez pedig bai, mert az ilyesmiért börtönt ültet a törvény, mivelhogy nálunk, , ha zárt hely volna is a szőlő,akkor sem Szabad lelőni a tolvajt. Úgy tudom, a barbár francia törvény ezt megengedi, mink azonban humánusak vagyunk és eszi is a kutya a szőlőt ugyancsak. Különben van ellene egv eszköz, a mi valami nagyon régi találmánv lehet: a kutvafogó. Négy része van: rudia, kötele, kassa, körösztje. A kast valaJmlelv fordulónál fa alatt, amerre az eb éi'iel járni szokott, leássák a földbe. Az aljába tányéron sült szalonna vagv pirított tarhonya kerül, a miknek szél irányában nagyon messzire “elhallatszik” a szaga. A többi része csak olyan, mint a kút. A rúd a fa keresztágán van, az egyik végén nehéz, kiásott fatörzs vagy kövek. A másik végén leszolgál a kötél a kasha, ahol szénen karikába van vetve. Hogv föl ne billenjen a rúd. a kötelet keresztfa tartja. mmm* HiÉÉMfllÉHttiÉHHilflÉHHNtt Mtk wmmmáa m
