Előre - képes folyóirat, 1920. szeptember-október (5. évfolyam, 38-40. szám)
1920-09-26 / 38. szám
7------OOOOOOOOOOOOOOOOtXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX) 7-------------Részlet a “teljes színpad” című r -Iggf dramaturgiából c ooooooooooooooooooocxx)oooooooooooooooooooooooooooooooocxxxxx)oooooooooooooooooooooo hát____ 2d színpad és kollektív életöröm. I. A legerősebb és legősibb emberi ösztön az életöröm. Emberi ösztön: tehát az emberiben az embert aLkotó vágy, mely életre hozta és megkivántattja vele az életet. Életöröm: az élet metafizikája, mely miinél jobban realizálódik és matrializálódiik egyes részleteiben, másrészt annál jobban tágul és növekszk a metafizika irányába. Külső megnyilvánulása: minden, amit (a relative vett) szabadakaratunkból cselekszünk. Minden tettnek és minden gondolatnak ez a legbelső rugója: az életöröm. Mindeniké — és legelsösorban a fájdalomé is. Az, amit fájdalomnak nevezünk, nem több és nem más, mint a természetes életöröm pillanatnyi kudarca. Az életörömből következő valamely akarásunk be-nem-teljesülése. Ezért nincs csak pillanatnyi fájdalom. Az életöröm örökös, mint maga az ember: apáról fiúra származik s az anyaméh megtermékenyített petesejtjétől a fizikai folyamat utolsó dobbanásáig uralja és betölti az emberi testet. Minden más, akár az ellentétes fájdalom, akár a pillanatnyi örömök kéje, akár az ebből származó kielégülések, csak másodlagosak, csak pillantnyiak maradnak, nemcsak az életben, hanem a test életében is. A metafizikai életöröm egy a soha be nem teljesüléssel. Ennek a be nem teljesülésnek nemtudása szüli a materiálisabb életörömöt: az életöröm akarását. Az egyik, az első: mély, legbelső passzív, tudattalan, de tudatosságra ingerlő. így is mondhatnánk: az élet lelkének biológiai funkciója. Az első az egész életet betöltő; a másik az előbbinek eredménye, de táplálója is egyúttal. Az első irányt és célt mutató; a másik a cél felé kormányozó mozgató erő. Az első az erő, a másik az erő akciója. A kettő együtt: az élet lelkes mechanizmusa. A plussz. Eredőjük: a plussz; ők maguk; a plussz; amit el akarnak érni: a legteljesebb plussz; amit elérnek: szintén plussz. Az élet plusszá. Az élet plusszá nem más, mint a produktiv, az eredményeket szülő tett. A tettet pedig mindig az életöröm akarása szüli. Aminthogy nem is szülheti más, ha az embert uraló alapérzés az életöröm. Mindaz a cselekvés, ami látszólag a fájdalomból, kéjből, vagy bármi másból ered, alapjában szintén csak a kudarcot szenvedett, vagy részlegesen beteljesedett életörömbe gyökeredzik. Természetesen itt csak az egészséges életörömről beszélünk, vagyis arról az életörömről, amely egészséges akarásokat szül. Az általános életörömről, amely minden embernél egyforma s egy célra törekvő. Arról az életörömről, amely a hitet (s közvetve a vallást) szüli: az emberi vallásba vetett kollektív hitet. Ez a hit korszakonként lehet változó, sőt látszólag teljesen ellentétes, amennyiben hol az emberi test reális örömeiben, hol a lélek misztikus íelmagasztosulásában látja a boldogság netovábbját; lényegében azonban minden időkben egv: az ember boldogságát az ember örömét kereső. A kollektiv hit tehát a kollektiv életöröm tudatosított végcélja. A vallás: a hit metafizikai formája. A hit materiális formája pedig: a tett. Tehát: kollektiv életöröm és hit. Egyszerűsítés kedvéért a kettőt összevonhatnánk, mert hiszen a hit lényege mindig az életöröm. Mivel azonban a hitneek korszakai és akadémikus története van, ahol — összettéveszttve a hitet a vallással — küká£___2d lönböző hitről beszélneek, maradjunk a kollektiv életörömnél, mint az emberiség örök hitét szülő örök ösztönnél. II. Mondottuk: a hit (az életöröm) morális formája a tett. A színpad (—az élő, teljes színpadról beszélünk!:—) anyaga a tett, a cselekvés. Azaz: a színpad a kollektiv életöröm cselekvésének megéledése egy vízióban. Az életörömé; és pedig nemcsak azért, mert minden cselekvésnek az életöröm a közvetett vagy közvetlen indítója, tehát nem csak egy filozofikus tétel alapján. A színpad az életörömé törtténete bizonysága szerint is. Dionizoszi játékok Amikor Dionizosz isten ünnepén egy-egv görög mimikus mozdulatokkal, tánccal akart hódolni annak az ismeretlen erőnek, amelyet Dionizoszban személyesített meg: magának az életörömnek hódolt, hogy megismerhette azt egy istenség fájdalomnélküli személyében. Az életörömöt ünnepelte — de a saját maga életörömét a szépség, jóság akciós zsibongását a saját idegeiben. Formakeresés nélkül ünnepelt. Neki minden forma jó volt, akár a groteszk bakkecske ugrándozás, akár az ünnepélyes koszorútánc, mind, mert minden formát maga az érzés diktált a táncoló temperamentumán keresztül. Vagyis az érzés (életöröm) primér expressiókban robbant ki. Tudattalan volt. És mert tudattalan, mert csak önkéntelen expressió volt. formaválogatás nélkül: nem volt művészet. Öröm volt. Quantitative semmivel se több, mint a kisgyerek boldog kacagása egv uj játék fölött — legfeljebb kiszélesültehb, emberibb. Ősdráma. Művészet akkor kezd lenni, amikor az ünnepi táncoló rájön táncának, 4
