Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-07-14 / 29. szám

Nagy felleg, selymes, de meghur­colt, piszkos szinü uszálya borult az égre. Az élén néhány vakító fehér, li­begő felhőcske vágtatott, mintha vész­madarak volnának é.s csőrükkel ragad­nák tova a vihar palástját. Minden ingerült volt. A madarak meglapultak és ijedten kapták el a fe­jüket, ha egy darázs nekikrontott. Va­lamerre túl békák brekegtek, mintha már hullna a fejükre az eső. Csak néhány kövér csepp pottyant le és azt mohón felszivta a szomjas föld. Egy fogoly apró, ijedt szárnycsa­pásokkal menekült elő az erdei útról, amelynek sötét méhéből álmos mor­gással, borzongató fúvóssal közeledett a veszedelem. A haragos sárga felhőn a villám szi­gonya cikkázott keresztül, dörgésével és ropogásával megrázta a fáradt levegőt és teleszórta pici, villogó nyilacskákkal, amelyek ha­ránt estek. Fidél szive, amely ad­dig pajkos ritmusra dobo­gott, kissé elfacsarodott. Annyira cikkáztak és dö­rögtek körülötte, hogy vég­re is magához tért abból az édes megfeledkezésből. amellyel erdei útját járta. A menyasszonyához igye­kezett. Még a mezőn járt, ami­kor a viharos felleg már belefutt a szemébe port és giz-gazt. De akkor még a menydörgés késlekedő szavából, amellyel a villámlásra felelt, kiszámította, hogy a vihar olyan las­san érkezik, hogy a félórai utat kis sietséggel minden baj nélkül megte­heti. Szerette a természetet, ha engedel­meskedett azoknak a fizikai törvények­nek, amelyekre kis diákjait tanította» De most, hogy egyszerre szakadt a nyakába az eső, fergeteg, villám, úgy állt szemben vele, mint valami szeszé* lyes asszonnyal. Egy kissé imádta máris. Amint egy-egy villám nagy susto­­rogva belevilágított az erdőbe, nagyra nyílt szemmel nézett beléje, hogy mit csinál ott ilyenkor a madár, a mókus, vagy netalán a róka. És hogy a dör­gésre sűrűbben kezdett esni, örült en­nek a megfigyelésnek is. Gummi-köpe­­nyeg volt rajta, a lábán pedig karnisuk­ból való sárcipő és igy legalább nem a maga bőrén szerezte a tapasztala­tot. Néha a sustorékoló villám mintha a füle mellett fütyült volna el. És utána zengett az ég, mintha üvegpalota vol­na, amelynek minden porcikája csö­römpöl. Nem mert félni. Hátha az arcán meg­látszik majd. Pedig néha akkora villá­mok csattogtak, hogy bekapta a fejét a nyaka közé. — Meghalni... sistergett rajta ke­New York népe a tengerparton fürdik. resztül a gondolat egy villámfénynyel együtt. Szinte érezte a kénköves sza­got, amely a Holtz-féle elektromos gép­ből szokott áradni, de amelyből most akkora “kisülések” váltak ki, hogy lát­ni és hallani is sok volt. — Fenséges, fenséges — mormolta magában. Néha elkezdett szaladni, de csakhamar ijedten megállt. Hátha, hát­ha. Olyan pokoli világosság és félel­metes zene-bona támadt körülötte, — mintha megindult volna alatta a föld» A villámok annyira össze-vissza csattogtak, hogy már se nem látott; se nem hallott, éldtének különböző fel-j vonásai pedig villámgyorsan elevened-, tek meg előtte, mintha nagy leszámo* — JS r­lás előtt állna. A halál egyre szemtele­­nebbül tolta eléje az arcát, szinte min­den fa lombjából, ő pedig folyton előre lesett. És egyszerre... a háta mögött mint* ha valami nagy hegy roppant volna össze, amelynek méhéből megsebzett} bősz üvöltés, földet táncoltató hörgés tört elő... egy pillanatig... aztán nem emlékezett semmire... csak kábulásra, vörösen izzó fényre, szédülésre, hányá­­si ingerre... Mikor magához tért, — percek vagy évek múlva? — csak azon csodáikon zott, hogy nem ül a földön, hanem áll. És semmi baja sincs. Csak a nikkel­­óraláncát nem találta. A földön ellen* ben csillogott egy kis gömb, amely még kissé meleg volt. — A láncom?! — és utá­na hajolt, hogy eltegye. * A nap kiragyogott. A fű­szálak még remegtek és rázták le magukról a gyé­mántszemeket. A meleg simogatta a le­veleket, a madarakat, a vi­rágokat. Felnyitotta a re­megő kelyheket, amelyek­ből a félelem (halkan ki­­röppent. Fidél csak az illa­tukat érezte és elgyengült, Leült az utszéli köre és el­kezdett gondolkodni... Gyikok bújtak elő, fémes bogarak vitték a hátukat sütkérezni, vörös hangyák lustán másztak egymáson keresztül. — Szinte hallani vélte a szavukat. Csodá­latos nyugondtnak, üdének és újnak érezte magát. Az agya eddig egész éle­tén keresztül mintha sürü, tehetetlen massza lett volna és most áradna belé világosság, levegő, huzat, amely kisö­pör minden felgyülemlett lim-lomot, bolondságot. Csak szavakat nem talált még, ame­lyekkel uj érzésének és gondolatainak kifejezést adjon. Hiszen azt sem tudta még, hogy mi történt vele. Úgy érezte magát, mint aki újszülött. Kapdosott valami után. Levelek, vi­rágok fürtjeihez. És ekkor történt, — hogy egy pici levelecske az ujjára ta-

Next

/
Thumbnails
Contents