Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-07-14 / 29. szám

ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT

padt, kicsit meglibbent, mint a pille és lepattant róla. Fidél mosolygott.

Az oroszlánszáj pihés labdájára ráfujt — hogy meddig él-e — és a csillagfej ü pelyhek az ujjára gyűltek, aztán vidám szökéssel leugrottak. Egy pillangó himes szárnya mohón lapult a keze fejére és ott hagyta selymes aranyporát, de szemecskéi minden fuvás nélkül szerteröppentek.

Már sejtett valamit Fidél, de nem merte még elgondolni. A homlokát simogatta és keze minden vonására valami felgyöngyözött az agyában. Egyszerre feltartotta a mutatóujját, ami a figyelem és a nyugodtság percét jelezte.

— Úgy van, a láncom elolvadt... de a gondolkodásom szigorú láncolata ép; fűzöm, fűzöm. Gondolkodom, tehát vagyok...

Es tovább firtatta magát:

— Az áram végigfutott rajtam, aminek jeléül itt van az összeolvadt lánc. Valami tehát bennem is megváltozott.

Lenézett a sárcipöjére:

— És meg is maradt... A kaucsuk rossz vezető.

Gummiköpenyegének az esőtől átható szaga jelentkezett.

— Ez is rossz vezető — örvendezett magában. — El voltam szigetelve a földtől, a levegőtől, az áram tehát megakadt bennem. És vájjon nem ölt-e meg?

Belekapott a csalánbokorba, amely a kő mellé bujt és sajgott tőle az ujja.

— Tehát élek.

Most már biztos és nyugodt volt a maga dolgában.

— Az energia el nem vész.

Kitartotta a mutatóujját, megfordította a csalánlevelet, amely szívósan tapadt hozzá. Csak egy perc múlva szökkent le, egészen magától.

— Semmi kétség — ujjongott magában.

*

És mikor a kis ház elé ért, ahol várták, megdobbant a szive. Az első em* bér, akivel találkozni fog, vájjon oda* tapad-e szivéhez? Vagy visszapattan-e ?

Végzetes lépésekkel, puhán, nesztelenül lépett be... Az arca éles, elhatározott volt, az emberek nem mertek hozzá szólni.

Egy alak suhant feléje, halk tipegéssel, vonzalmasan és néhány lépésnyire tőle pillanatig visszahökkent. Aztán mint a lágy vas a delejhez, hozzásimult, hozzátapadt, ajkaik pólusa találkozott, szemükből a vonzalom szikrája pattant át... Fidél fellélekzett.

— Miért késtél, édes? — kérdezte a menyasszonya.

— Társalogtam, kedves.

A leány féltékeny tekintetére visszafelelt:

— Társalogtam a nagyvilággal. Bokor levelével, pillangó szárnyával, — oroszlánszáj pihés lapdájával. Vonzódtam vonzásra és elhárítottam magamtól az ellenséges áramot. Olyan utón mentem, ahol színek, hangok, illatok, csillagok, lelkek, egyéniségek tapadtak hozzám és bogáncsok, kórók, bűzök, undok békák, ellenségek fenyegettek messziről és elhárítottam, eltaszitottam magamtól őket. Volt, amit virágnak hittem és bogáncsként megszűrt. Ellöktem. Volt béka, amely rámmosolygott, egy aranyszőke nő szemével és zöld palástja alól egy tündérkisaszszonyt csillogtatott felém. Megcsókoltam. És mialatt idejöttem, féltem, féltem. ..

— Mitől édes?

Reszkettem, hogy lehullatod szirmaidat és egy tövissel átdöföd a szivemet. .. Ha csalódtam volna!

A menyasszony lehajtotta a fejét. Megszokta, hogy az emberek bortól és szerelemtől bohót beszélnek.

A szivemhez tapadtál, — reszketett a vőlegény — pillangó virágkehelyhez, csillag csillaghoz, világok világokhoz, Mert vonzás az szerelem, szerelem az élet és ahol többé vonzás nincs, az halál. Vonzalmaink éltetnek, ellenségeink ölnek. Keringünk az űrben mint tétova áramok és keressük a kapcsolatokat. Szerelmes és gyilkos áramok forognak körülöttünk, élet és halál.

— Nagyon értelmes — súgta a városi fizikus.

És a vőlegény felemelte a szavát.

— Te koszorú, ki fonódsz, gyűrű, ki körülgyürüzöl, villamos áram, ki körülkeringsz. .. menyasszonyom!

Halkan folytatta:

Te a régi vagy, én megváltoztam. El vagyok szigetelve a világtól. Nem egy kaucsukköpeny és nem egy gummicipő az a sziget, amelyen állok. Ha-, nem meg vagyok töltve a világ legnagyobb szerelmével, amelyből gyilkos csókok szikrája pattan ki, halálos öle-, lések árama kering gyorsan, villámgyorsan, mert sietnie kell, hogy meg ne haljon... Egy perc... és eltaszitlak. Meghalok...

A városi fizikus könnyezni kezdett, maga sem tudta miért. .Az emberek azonban máris gyanakodva néztek Fidélre.

Mosolygott.

Az üstökös.

(Folytatás.)

Az üstökösök keletkezése még ismeretlen. A csillagászok a világűrnek csak azt a részét és csak addig a távolságok ismerhetik, ameddig a messzielátó és nagyító műszereikkel elláthatnak. A legtöbb üstökös pedig ezen az ismert körön túl levő végtelen űrből jön; nem tudni: honnan, megjelenik egyszer itt a Nap közelében, aztán megint visszatér a világűr végtelenségébe, nem tudni: hová? Vannak viszont üstökösök, melyek a Naprendszerünkhöz tartoznak és bizonyos előre meghatározható idő múlva ismét megjelennek.

Amint a megfigyelések mutatják, az üstökösök nem olyan maradandó alkotásai a természetnek, mint a bolygó csillagok. Úgy látszik, hogy az üstökösök a csóva képződése közben anyagukból veszítenek valamit. Ezt a jelenséget láthatjuk a viszszatérő üstökösök egynémelyikén, melyek

minden újabb visszatérésüknél kisebbeknek tűnnek (fel. Egyes üstökösök egészen szét7 robbannak. A darabkák egyideig még követik a régi pályát, majd mindinkább távolodnak egymástól és később csak olykor-olykor felvillanó hulló csillagrajok regélnek nekünk egy "egy elmúlt ütökös történetéről. Iylen sorsra jutott például a hires Biéla-féle üstökös. Az Enke-féle üstö* kösnek meg az lesz a végzete, hogy egyszerre majd a Napba fog beleesni, mivel keringési ideje meg a Naptól való távolsága folyton kisebb edik.

Igen sokszor felvetik azt a kérdést, hogy vájjon mi történnék, ha a Föld útjában találkoznék egy üstökössel? Erről nagyon eltérő ta csillagászok véleménye. Abban azonban egyetértenek, hogy az összeütközésnek az esélye olyan csekély, mint például annak, hogy valaki vaktában a levegőbe lőve éppen madarat találjon el. Legfeljebb arról lehet szó, hogy mi volna, ha ia> Földünk keresztülmenne valamelyik üstökösnek a csóváján? Egy tudós állítása

szerint a vizözönt is ilyen jelenség okoz7 ta. Szerinte a Földünk keresztülment egy olyan üstökös csóváján, mely nagymennyiségű vízgőzt tartalmazott. A vizpárák belejutottak a Föld légkörébe és lecsapódván, elborították vizzel az egész világot. Ez azonban egyelőre minden bizonyíték nélkül való állítás csak.

Vannak tudósok^ akik úgy vélik, hogy a Földünk már sokszor ment át üstökösnek a csóváján és hogy ennek a jelenségnek semmiféle hatását sem lehet érezni) Viszont mások meg azt hiszik, hogy a? ilyen csóván való átmenetei erős csillaghullással járna. A csóva szilárd darabjai lehullanának a Földre, a hirtelen és rendkívül erős ütődéstől keletkező meleg lángba borítaná egész világunkat és néhány perc leforgása alatt megszűnnék a Földön minden élet. A közös halálnak az a módja volna ez, melyet a biblia is megemlit, midőn az -utolsó ítéletről nyilatkozik, mondván: ...a csillagok leesnek az égről...

— 14 —