Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-06-30 / 27. szám
ELŐRE KÉPES F OLYÓIRAT tanítalak, hogy lehettek újra emberré. Vesd le a ruhádat, ember! Nem tudtam, mit tegyek. Haboztam. De azért mégis lassan levetettem a cipőm, a kabátom, a gallért, az inget. Megálltam. Pán könyörtelenül rám szólt: Mindent! És én levetettem mindent. Ekkor megéreztem a föld illatát. ,A fü bársonyos simogatását. A szél üclitő legyezését. Minden pórusom külön lehelt. Külön élt. Éreztem, nogy dagad a keblem. Hogy szed a tüdő mély lélegzetet. A szivemről elmúlt az a vészes nyomás. Uj embernek éreztem magam. Meztelen voltam, ahogy még soha. Valami csiklandott. Valami nevetésre ingerelt. Nem tudom ki. Nem tudom mi. De nevetnem kellett. Talán az az érzés, ha igy meglátna valaki. Bizakodón a nagy Pánra néztem és már nem féltem tőle. Ekkor újra megszólalt: Kövess! És az ő különös, groteszk ugrásaival futni kezdett. Úgy tetszett nekem, mintha valami kedves álom futna előlem és én remegve, hogy elveszítem, könnyedén, mint a zerge, utána iramodtam. Vezetőm, mint a hajított kő a viz színén, pattant egyik helyről a másikra. Egyszer eltűnt, majd megint előbukkant. Amerre elfutottunk, halk suttogás támadt. Az erdő követett futásunkban. A hold ezüst porral párnázta ki az utat. Mintha életre kelt volna minden. A szél édes, megejtő, szerelmes akkordokat zenélt. Valami különös puha asszonyiság buja illatával volt tele minden. Futottam. Futottam idegen, sejtelmes misztériumok felé. Hirtelen megtorpant vezetőm és csendesen, alig hallhatóan csak ennyit mondott: Eredj és szeress... ! A viz partján állott egy leány. Éppen úgy mint én: meztelenül. A teste olyan fehér volt, mint az alabástrom és mosolygott. Mosolygott úgy, ahogy földi lányt nem láttam mosolyogni soha. Tétován megálltam. Szégyeltem magam. De a leány most már kacagott és önkéntelen megint nevetni kezdtem. A kacagása ingerlő volt. Biztató. Hivó. Lassan feléje indultam. Először szégyeltem a meztelenségem, félénken mozogtam. Hátha kinevet. Hátha kigunyol. Ezalatt folyton közeledtem. A leány biztatón felém intett. — Már közel értem. Már kinyújtottam a karom utána, mikor villámgyorsan, mint az angolna, kisiklott kezeim közül. Elfutott. Én most már fölajzott idegekkel, lihegve utána. Az erdő hangzott pajzán kacagásától. Már nem féltem. Orkánszerü szilaj vágyakozások ébredtek életre bennem. Nagy akarások. Nagy szenvedélyek, tüzek lobogtak. Mintha a föld határtalan lelke lobogna bennem. A gyáva, alázkodó férfi, szilaj hímmé változott. A nőstény pedig futott... futott, ingerlő fehér teste elő-elő villant a fák közül. Én mindenütt nyomábá. És egyszerre elkaptam a karját. Magamhoz szorítottam oly vad, emberfeletti erővel, hogy a leány fölsikoltott. Elvakulva, mámorosán az ajkát kereste az ajkam. Ideadta Önként, engedelmesen és belecsókoltam magam egy szilaj gyönyörökkel teli, eddig még nem is sejtett, bódult szédületbe. Nem tudom, mi történt aztán. Talán az eszméletem vesztettem el e nem földi gyönyörűségtől. Lehet. Nem tudom. Csak egy hangra emlékszem még tisztán, amely azt súgta: Vesd te a ruhádat ember, és tevetel vele minden hazugságot. Megtisztul az érzés és nem tesz két éle a szónak. Ha leveted a ruhád, elűzöd a szomorúságot és megkerül a jókedv. Ruha nélkül nem szégyelsz ugrálni, dalolni, kacagni, a jfübe hemperegni: ruhában, igen. — Vesd le a ruhát és megtanulsz szeretni, hazugság nélkül. Mert a meztelenség adja meg a szeretem izét: a ruha elveszi azit. Egyszerre elhallgatott a hang. Nem hallottam mást, csak a szél zizegését. A hold világított melancholikusan tovább. A kis csermely csobogott. Az ezüst pacnik még mindig ott villogtak a fákon. Csak Pán és a leány nem volt sehol. Eltűntek. Én pedig ott álltam a nagy évszázados tölgyhöz támaszkodva és úgy szerettem volna, ha akkor valakinek megfoghatom a kezét és az a valaki szelíden megvigasztalt volna. Mert nagyon szomorú voltam. H1MIIHÜHUUK ZYZÓMHOZ. Még néhány nap és elviszlek magammal Egy csendes házba messze-messze ki, Addigra miiiden zöldelő pompáját Az idei nyár leveti. őszi verőfény játszik ablakunkon, Ha rám fonódol, mint a rózsaág, Kint sárguló fák, múló nyár, meg alkony, Fészkünkben nász és ifjúság. (© (© A sárguló mezők, mik elterülnek Falusias kis ablakunk alatt, Ő, nem az őszt varázsolják elébünk, Hanem a tüzelő nyarat. Napsugárt csalunk a borús vidékre, Az ágakra rózsákat lehelünk, A természet halk, aluvő szakában A tavaszi álom leszünk. Peterdi Andor: A “Fészekből’’ c. ciklusból S amerre elsuhanunk,, csuda támad, Májust hordunk lelkűnkbe, te meg én, Virágnyilásban dalolva, vidáman, Járunk október közepén. S ha egyszer kalendáriumra téved Tekintetünk s az borús őszt mutat, Összetiporjuk, széttépjük, kacagva Az ámitót, a hazugat! — 14 —
