Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-06-30 / 27. szám
AMIKOR A PAPIRRONGY MEGSZÓLAL Az “Előre Képes Folyóirat” számára irta: Basky Ferenc, New York. Tavasz elején történt. A természetben az örök harc megújult erővel tombolt. A fejlődő, az uj, küzdött a maradi, a régi ellen. Magából az enyészet öléből nyerve erejét, tört fel a fiatal élet, széttörve minden béklyót. * Munkát keresve, a gyár elé jutottam. A gyár falának dőltem s vártam a déli “fújást”. Félig ébren, félig álmodozva bámultam az utca sáros kövezetére, elmerengve munkás sorsom bizonytalanságán. A minden munkás bizonytalan sorsán. Munkában: éhbérért a testet-lelket ölő robot, a munkanélküliség rémétől kisérve. Munka nélkül: a gyomron, a ruházaton, a lakáson megtakarított kis öszszeg (ha van?) tulgyors eltűnése, mühelyről-mühelyre való koldulás, még fokozottabb nélkülözés, adósság! Ily gondolatokkal tépelődve, félig meredt tekintetem egy szakadozott, sárba tiport újságra szegeződött, amint azt a még mindig elég hideg szél bolygatta. A tavaszi nap növekvő ereje féligmeddig megszáritotta a papirost s a szél egy-egy rohama fel-fellibbentette, meg-megrázta. Ábrándozva néztem e papir-foszlány küzdelmét, mert úgy tűnt fel, mintha küzködött volna, mintha ki akart volna emelkednni, meg akart volna szabadulni helyzetéből, környezetéből, az utcáról, a sárból. Úgy látszott, mintha a szél éles korbács-csapásai kényszeritenék a küzdelemre. És valami megmagyarázhatatlanul furcsa gondolatmenet a szél sivitását a papirrongy jajgatásának tulajdonította. Szélcsendben a lapok nyugodtan egymásra fekve, élettelenül hevertek a kövön, a szemétben. Gyöngébb fuvalatoknál lassan, fáradtan emelkedtek a lapok. De erősebb rohamoknál magasabbra törtek s a szél nyögése mintha az ő panaszukat magyarázta volna. A szélrohamok növekvésével nőtt lobogásuk, küzdelmük, s ahogy a sivitó szél vadul beléjük markolt, kegyetlenül rázva, tépázva őket, a foszlányok jajgatva, üvöltve hánykolódtak, viaskodtak. Az előbb még jámbor anyag most dühösen lázongva emelkedett, lobogott, mint a vérig kinzott rabszolga, aki szembeszáll kinzójával. Rongyaiban is méltóságos volt és csak a még mindig sárba tiport, a széltől és naptól még meg nem száradt részei tartották vissza attól, hogy szaba- Idon, vigan repüljön föl a magasba, közelebb a naphoz, az élethez. Keserves erőlködését szemlélve egy gondolat toppant rám hirtelen: Ennek a rongygyá tépett lapnak lelke van! — Talán a szótagolatlan panaszos síráson, a fenyegető jajgatáson kívül van egy érthetőbb szava, melylyel könnyebbé tesz, hogy leikébe lássunk. Önkénytelenül megindultam feléje, szinte azt várva, hogy közelebbről hallani fogom beszédét. Mikor felemeltem, tényleg megszólalt, beszélt. Panaszkodott, vádolt, kért, követelt, fenyegetőzött, -biztatott. Egy jobb jövőt hirdetett, uj harcra edzve a már-már csüggedő lelkem, a függetlenségért, a szabadságért, amely csakis anyagi függetlenségünk és jólétünkből fakadhat. Uj reményt és bizodalmát keltett bennem, hogy el fog jönni a nap, — el kell jönni a napnak, amelyen győzni fog az igazságosság igazsága: “A munka gyümölcse a munkást illeti!” * A cikknek a cimét és elejét bizonyára a szél szakította le. Az első néhány olvasható szó egy mondattöredék volt, aztán ez következett: “... És kiknek a gyermekei nélkülözik születésüktől fogva a legelemibb — 11 — szükségleteket, a puszta állati élethez szükséges táplálékot, a tiszta környezetet, a levegőt, a napsugarat? Kiknek a gyermekei pusztulnak el százezrivel ezeknek hiányában és más százezerek, kiknek a gyermekeiből nőnek fel kész testi és lelki nyomorékok? A munkásoké! Kiknek a leányai és nővérei tűnnek el évente százezrivel az emberhús piacain, — könnyű áldozataivá esve egy jobb falatot, egy tisztességesebb ruhát Ígérőnek? A mieink! Kiknek a soraiban pusztítanak a tüdővész és más proletárbetegségek? A munkásosztály soraiban! Kik halnak meg tizezrivel a bányákban, a gyárakban, a vasutakon, a mezőkön az úgynevezett “ipari balesetek” folytán ? A bérmunkások! Kiknek az agya és izmai tartják fenn a társadalmat, kiknek a szerény munkája tartja el kényelemben és pazar bőségben a henyélők százezreit? Kik azok, akik e leggazdagabb országban átlagos 700 dollár “kereset” fejében milliókat halmoznak össze néhány kiváltságos kezébe, mint “nemzeti” vagyont? Mi vagyunk, a proletárok! S kiket hívnak, hogy ezt a nemzeti vagyont megvédjék? Minket, munkásokat! Igen, az összemberiséget fölruházva, silány és kopott ruháinkban mi vagyunk a “rongyosak”, — kunyhókat, házakat és palotákat építve, hajléktalanul, mi vagyunk a “csavargók”, — táplálva az egész világot, mi vagyunk az “éhezők”, — a legnagyobb kísértéseknek kitéve, mi vagyunk az “erkölcstelenek”, — az iskolázást számunkra lehetetlenné téve, mi vagyunk a “tudatlanok”, — igazi otthont nem ismerve, mi vagyunk a “hazátlanok”, — munkánk gyümölcsétől meg
