Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-06-30 / 27. szám
ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT rabolva, mi vagyunk az “érdemtelenek” ! S ha elviselhetetlen sorsunk alatt feljajdulunk, ha a mi verejtékünk és vérünk öntözte munka fájának egész gyümölcsét, vagy csak valamivel nagyobb részét követeljük, akkor mi vagyunk az “agitátorok”, a “lázitók”! így a békében. Kivételes állapot idején pedig még.. (Itt a lapot egy durva csizmasarok sáros nyoma olvashatatlanná tette. Néhány sorral alább ezt lehetett kibetüzni:) ...hogy Demokráciáért, Szabadságért és Igazságért harcolunk? Hát mi, az “agitátorok”, a “hazátlanok”, nem azért harcolunk? Mi is azt akarjuk, hogy a nép, a népnek a többsége dönthessen saját sorsa felett, nemcsak az egyik vagy másik országban, de mindenütt az egész világon, ahelyett, hogy néhány koronás, kardos vagy pénzes autokrata diktáljon akár politikai intézményeinkben, akár társadalmi életünkben, akár ipari telepeinken. S a “nép akarata” csak akkor a nép akarata valóban, ha az a nép szabad. Amig a nép nagy többsége szolga, addig nem lehet demokrácia. Pedig a munkások a “nép”-nek a zöme, az értékes, a hasznos, a nélkülözhetetlen része ma még szolgák — bérrabszolgák. Ki vannak szolgáltatva a tőkéseknek, a kizsákmányoló osztálynak politikailag és gazdaságilag egyaránt, nevet kacagott és hordott szét a szél: ötöd részétől megrabolják. Nyomorban, tudatlanságban élnek. ,Ahol felmernek szólalni, meg mernek mozdulni, ott kíméletlenül letörik őket. Munkáikból kidobják, megbüntetik, börtönre vetik őket! Hát hol van a munkások helyzetében, sorsában az igazság? Soha, soha még nem volt a munkásosztály helyzete kétségbeejtőbb. De ha igaz az, hogy az éjszaka közvetlen a hajnal előtt a legsötétebb — akkor a hajnalhoz közel vagyunk. És valóban, távol keleten hajnalhasadás van, ott már győzött a világosság a sötétség felett! A szabadság a zsarnokssg felett!! Győzött az igazság!!! Azonban, a minthogy “egy nemzet nem lehet szabad, ha a másik fele rabszolga”, épp úgy egyik ország nem lehet szabad, ha a többi nem az. Rajtunk áll, hogy mind szabad legyen. Emeljük magasra a tudás fáklyáját, tanuljunk és tanítsunk. A pörölyt, mellyel tudatlanságunkban saját láncainkat kovácsoltuk meg, tartsa készen acélos karunk arra az ütésre, amely azt a láncot szét fogja törni. Munkától görnyedt hátunkat csak egyszer egyenesítsük ki és elnyomóink, az erőtlen, a petyhüdt élősködő osztály tehetetlenül csúszik lábaink alá. Ismerjük fel közös sorsunkat, osztályérdekeinket és csak egyszer értsük meg egymást munkások, egyesülve arra a harcra, amely az utolsó. Csak biznunk és akarnunk kell, hogy győzzünk. Van-e még bennünk életerő “sírva remélni”, küzdve akarni?” A döntő pillanatnak készen kell találnia bennünket. Feltámadunk, ha addig százszor is letipornak a sárba, megtépve, megalázva. Az események kérlelhetetlen logikája, a növekvő proletártábor, e tábornak növekvő tudása, lelkesedése, elszántsága játszva söpri el a mesterkélt gátakat s megfogja teremteni a tényleges Egyenlőséget, a valódi Demokráciát, az igazi Szabadságot! * Már fújtak a gyárban, a munkások tódultak ki. Az előmunkás felvett egy pár embert. A kezemben lévő lapot erősen megnézve, engem elutasított. A lapot vizsgálva, látom a másik oldalon a címét: OSZTÁLYHARC. Szocialista Munkáslap. Pán Isten. Az “Előre Képes Folyóiratnak” írttá: EGRI LAJOS. Erdőben vol| tam. Ugynevevezett ‘Tmbájos este” volt. Olasz piktorok receptje szerint elrendezve minden. Este. Erdőrészlet. Kristályvizü csermely. Hold. A hold fürdőit a kristályvizü csermelyben. Ezüst pacnik a fák koronáin. A sürü bokrok titokzatosan összebugtak és susogtak. S hogy a kép teljes legyen, ábrándosán egy évszázados tölgy törzsökéhez támaszkodva bámultam a holdat. Csak a keret hiányzott. Szép, aranyrámás keret. Ki kellett volna állítani valami jónevü akadémiai kiállításon, biztos, hogy dijat nyer. Szóval szép este volt. Hangulatos, mint Shopin álom-muzsikája. Halk, meleg fuvalmak szálltak a légben, mint szerelmes asszony vágyó sóhajtásai. A lelkemben különös, furcsa érzések lopakodtak be. Magam se tudom, hogyan engedtem, hogy elkapjon ez a melankolikus hangulat — amit annyiszor gúnyoltam — és engedtem magam vitetni a gondolat szárnyán a múlt ködös homályába, amikor még nem volt oly komplikált az emberi élet. Amikor még fákon mászkáltak és makogtak Darwin gyalázói is. Jártam az erdőt és szerettem volna valakinek megkapni a kezét és szelíden, csendesen megsimogatni. És szerettem volna valami nagyon szépet mondani neki. Szerettem volna valakinek kinyitni a szivem, amit városban nem igen tesz meg az ember. Mert itt az erdőn más minden. Itt oly kicsinynek érzi magát az ember a határtalan természet ölén. Itt levetkőzi hirtelen a nagy csúnya hazugságot, amivel egész életét takarja és ember lesz újra. Egyszerű, naiv, primitiv ember, ami volt régen, nagyon régen — és ami lesz majd egyszer megint. Boldog ó-kor, amikor még regék születtek. Akkor még itt járt Pán, a jókedv Istene és fújta hétágu sípját és faunok, szatyrok, nymfák táncoltak hozzá észvesztő táncokat. Akkor még élt a jókedv és itt járt a földön. De jött a kultúra. Az emberek megsokasodtak. Csináltak fejszét. A fej-
