Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-06-23 / 26. szám

ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT

rásban van, mert szétveti a hordót.

—• Már hiába apám, de nekem nem igen veszi be az ilyesmit a természetem.

— Hát keserű orvosság, az bizonyos, de hát magad szerezted hozzá a nyavalyát, fiam. Na gyere, embereid meg magad, majd elmúlik ez is — szólt az öreg s indult a ház felé.

A fiú habozott, de utóbb mégis megindult az öreg után, mint egy alvajáró.

jAz asszony már a tűzhely körül szorgoskodott s közben idegesen figyelte az ajtót.

Ijedt rebbenéssel süté le a fejét, a mint a két férfi csendesen belépett. Izgatottan tett-vett azután, folyton keresett valamit, még azt is, ami a keze ügyében volt.

A gyerek még mindig aludt, mintha azt, amit elmulasztott, egyszerre akarná utána pótolni.

A két Varga csendesen letelepedett az alvó gyerek mellé: várták az ébredését.. .

Hogy az a gondtalan, csacsogó gyermek-száj hangot, életet öntsön abba a hideg, esős, őszi alkonyba burkolt, komor némaságba.

.....

A SZÁMLA.

Az “Előre Képes Folyóirat”-nak.

Irta: Mrs. Uhrin, Los Angeles.

Március végi jégolvadásos nap volt, mikor Kovács mérnököt eltemették. Ebben a hónapban szedi legtöbb áldozatát a tüdővész. (A temetésről hazatérve, a nagy ebédlőben állt Emma, a fiatal özvegy, aki alig tudta lerázni a sok jószivü nénikék és rokonok ragaszkodását, akik mind vele akartak maradni az este, féltve őt az egyedülléttől abban a lakásban, melyből csak néhány órával előbb vitték utolsó útjára a mindig beteges, de békés és szelíd mérnököt.

A szoba, dacára a sok szellőzésnek, mégis tele volt hervadt virág és égett gyertya illatával. Ez a kettős illat kisérte az asszonyt a temetőbe, onnan haza és most, hogy egyedül látta magát, kissé megborzadt tőle.

Ránézett a nagy szárnyas ajtóra, — mely most csukva volt és amely a szalont zárta maga mögött, ahol a férje ravatala állt.

őtőle nem félt, a lelkiismérete nyugodt volt, tudta, hogy az a szelíd ember, aki életében csak jó volt hozzá, halála után sem fogja bántani, vagy vádoló tekintetével kisérteni.

Leült a kandallóval szemben egy nagy párnázott székbe és úgy nézte a lángokat, melyek egymásba csavarodva dúdoltak fölfelé, és újra visszavissza hajoltak, hogy a kisebb lángokat is magokkal emeljék a magasba.

így a tűz nézésében igyekezett gondolatban rendbe szedni a közelmúlt eseményeit, hogy lássa, mennyire voltak indokoltak a férjének — hozzá intézett — utolsó szavai.

Szinte furcsa, hogy megnőtt az a kis emberke az ő szemében, amint utolsó perceiben oda kérte őt az ágyához, és kicsiny, reszkető, száraz kezeivel megfogta az ő meleg, puha kezét és elhaló hangon mondta:

— Emma! a vég, az én megsemmisülésem közeleg és ez azt jelenti, hogy magának ott kezdődik az élet. (Érezte, hogy feleségének kissé megrándultak a kezei és megerősitőleg ismételte:) Igen, az élet! Mert nem fogja velem elhitetni azt, hogy a kétéves együttélésünk magának “élet” volt. Maga jó volt hozzám, soha sem éreztette velem, hogy elégedetlen, de én mindig csak a lemondást láttam a maga arcán, mindaddig, mig az orvosok le nem mondtak rólam és utolsó reménységnek Szűcs doktort ide nem hívták a házunkhoz. Az ő megjelenésével láttam az életet megjelenni a maga arcán. Összehasonlítást tett, én, a vézna, összeszáradt alak és ő, az atléta him között.

— Hiába, a természet követelményeit nem lehet eltitkolni, az ott lebeg a szemünkben, ott rezeg a hangunkban és bensőnk legmélyéből hozza fel a sóhajokat. Magának is úgy szakadoztak fel a sóhajai, de akkor már nem az én meggyógyulásom vagy elvesztésemért, hanem önmagáért és azért a másikért, aki behorpadt mellemen tartotta bal kezét, jobb kezével meg meggörbült hátamat kopogtatva, hallgatta elmúló életem elhalkuló verését. ,Azóta, hogy ő vett kezelés alá, minden kis köhintésemért, egy nyugtalan mozdulatomért aggódva kérdezte, hogy hivassam-e a doktort? óh Emma! És maga olyankor mindig kicsinosította magát, és a várakozó izgalomtól mindig pirosabb és pirosabb lett az arca, én meg mindig horpadtabb és sápadtabb.

— Érzem a közelgő halált, mint leheli rám sárga fátylát és mégis magát féltem, Emma, magát, aki fiatal, szép és itt marad egy olyan ember társaságában, aki által nem látom biztosítva a- maga boldogságát.

— Ismerem Szűcs dr. taktikáját, hogyan szedi hálójába a fiatal özvegyeket. Ilyen sikereiről férfitársaságban gyakran eldicsekedett. Ide fog jönni, több mint bizonyos, hogy ő lesz az első látogató. Az orvosi számlát nem fogja hozni, sőt ha maga kéri, azt fogja mondani, “szóra sem érdemes.” Ostromolni fogja magát, hivatkozni fog régóta visszafojtott érzelmeire és ha maga nem lesz hajlandó azonnali szeretkezésre, Ígéretekkel ő nem elégszik meg, és utolsó fegyverét is igénybe véve, másnap küld el egy olyan számlát azonnali kifizetésre, amivel magát érzékenyen meg fogja röviditeni. Ismeri az asszonyok néma büszkeségét és gyengéjét, hogy ha valakit meg akarnak szégyeniteni kapzsiságáért, képesek megválni utolsó fillérjeiktől is. Tehát önállóságra lesz szüksége és erős szívre, hogy ne olvadozzon az első mézes szavaira.

A betegnek hangja mindig gyengébb lett, szeretett volna még sokat mondani, de a türelmetlen halál nemet intett száraz koponyájával, mire neki két könnycsepp jelent meg szemeiben, aztán azok a fáradt szemek lassan lecsukódtak.

Emmának most először volt alkalma mindezt végig gondolni, és birálgatta önmagát, hogy vétett-e ő a férje ellen. De nem tudta viselkedését bűnösnek minősíteni, habár gondolatban sokszor maga mellé képzelte a doktort és vágyott annak még ismeretlen csókjaira is. De úgy mentegette magát, hogy az agyával ő rendelkezik és azt gondol vele, amit a szive diktál.

— 12