Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-06-23 / 26. szám
ELŐRE KÍPES FOLYÓIRAT voltál, mert nem láttad, hogy nem a szive huzza hozz d, hanem a vagyon , mert utálja a dolgot ez az asszony Nem való az egyébre, csak a cifrálkodásra, meg a... Hát ezért kellett neked Amerikában agyon vergelni magad!? A fiú kábultan hallgatta az apja súlyos, vádló szavait, amivel az ő aszszonyát illette. Az arca még fakóbb lett, aszott, sovány alakja meg-megrándult a bensejében forrongó indulattól; szólni akart, de mély, hörgő köhögésbe fulladt el a szava. Az öreg riadtan tekintett hátra. — Nagyon sebesen hajt, apám — szólt a fiú rekedt, akadozó hangon. Az öreg m'eglassitotta a lovakat, — nagyon megbánta az elöbi szavait. — Nem kellett volna tán mindjárt Így kirukkolni, — gondolkozott, hogy mivel lehetne enyhiteni rajta, de nem jutott eszébe semmi. Tehetetlenségében talán életében először irgalmatlanul a lovak közé vágott. Azok pedig a szokatlan abraktól olyat rántottak a szekeren, hogy a két Varga majd lemaradt róla. Aztán meg dühösen rángatá a zablájukat. — Hogy a hollók lakmározzanak belőletek, de belétek esett a fene... ! Jó utat tettek már, amikor az öreg hátra szólt: — Hanem a gyereket, azt visszahoztam tőle, mert az nem illeti ötét; nincsen abba egy körömfeketényi se az ő fajtájából; szakasztott mintha téged látnálak annyi idős korodba. A fia nem szólt rá semmit; aztán az öregnek se jutott eszébe semmi mondani való s hazáig nem is esett többé szó közöttük. Az orvost nem találták otthon, úgy kocogtattak hazafelé, doktor nélkül, szótlan, komoran. Apa, fiú a közös bajon rágódott. A fiú vad, tűzben égő szemmel meredt maga elé. Mintha az agyában rajzó gondolatok gúnyosan vigyorgó alakokká változtak volna, s most ott kerengenének előtte lomhán, lucskosan az őszi esőben. Csak akkor tűntek tova nagy hirtelenséggel, amikor a két ló a kapuban megállt. Az öreg lekászálódott a szekérről, a kaput kinyitá s kantárszáron bevezető a lovakat az udvarra; a ház előtt megállt. — Előbb benézünk a gyerekhez majd kimgunk aztán — szólt oda : fiához. A fiú kibontakozott a kastos pokrócokból, leszállt s óvatosan benyitottak a betegnek vélt gyerekhez. Amint beléptek, apa, fiú komoran nézett össze: a gyerek édesden aludt az ágyon s mellette egy széken az anyja bóbiskolt. A halk, dörmögő férfihangokra ijedten veté fel a fejét: erős, szép, sugár alakja megrezzent, a vértől pirosló arca elhalv'nyodott, amint az urát maga előtt látta. Az ifjabb Vargának szilajul felkorbácsolta a vérét a rossz útra tévedt asszonynak a látása; gyilkos tekintettel, izgatott, remegő léptekkel közeledett feléje. Az asszony néma meghunyászkodással lapult meg a széken, mint az idegen udvarra tévedt kutya, ha az utat elállják előtte. Az öreg ebbe állt a fiúnak. — Ne bántsd! hogyd békén: meg ne zavarjátok az álmát annak a gyereknek — szólt ellentmondást nem tűrő, suttogó hangon... Úgy sem aludt még, amióta a ... Na, gyere — szólt kifelé indulva a fiához. A fiú elfordult az asszonytól, odahajolt az alvó gyerek fölé s úgy vizsgálgatta hosszasan az álmában édesden mosolygó gyermek vonásait; aztán csendesen, nehéz léptekkel, az aszszonyra rá se nézve, kifordul a házból s lehorgasztott fővel ballagott végig az udvaron, az istálló felé. ;Az öreg a lovak körül szorgoskodott, hogy rendbe hozza őket. Amint a fiú belépett, lopvást egy éles, vizsga tekintetet vetett az arcára. A fiú, mintha észre se vette volna, hátat fordított s az ajtófélnek támaszkodott. Már alkonyodra kezdett; az öreg még mindig tett-vett az istállóban; — dolga végeztével odaszólt a gondba merült fiúhoz. —■ Most már beszélhetnénk a magunk dolgáról is, fiam,... — Itt nem segít a beszéd, — szólt a fiú tompán. — Na, azt ne mondd, fiam, mert a jó szó mindég többet ér, mint a rossz gondolat... Én egész utón azon gondolkoztam, hogy mit lehetne itt tenni, hogy a bajból még nagyobb bajt ne csináljunk; nehéz sor ez a miénk agyra . mert Iá d. még egy verébfiók se tud anya nélkül felnőni. L ttad, milyen édesden alszik az a gyerek?... Én meg doktorért futottam, mert azt hittem, hogy beteg. Lásd pedig nem doktor kell annak, hanem az anyja. — Mi szeretjük nagyon, de bánni vele csak az anyja tud. Az a gyerek mi közöttünk olyan lenne, mint az árván maradt csirke: addig csipogna, gunynyasztana, amig el nem pusztulna. — .Én meg már úgy megszoktam, hogy nem tudnék nélküle ellenni, de meg nem is szeretném,- hogy ezek között nőjjön fel. Meg aztán itt vagy te! Hiszen neked is gondozó kell, mert abba az istenverte világba egész oda lettél, jó idő kell annak, amig magadhoz jösz. Hát ezek ut'n úgy gondoltam volna, hogy talán néznéd el az aszszonynak ezt az elbotlását, mert iszen emberek vagyunk mindnyájan, nagyon ritka az, aki meg nem botlik, amig az utat a sírig megteszi. — Hát jól van apám, én nem bolygatom meg annak a gyereknek a fészkű; hadd maradjon itt az az asszony a gyerekkel együtt; hanem én vissza fordulok, megyek oda, ahonnan jöttem, mert én nem tudnék jó szemmel nézni arra az asszonyra soha. — Megértem a dolgod, fiam, — hanem nézz reám; én már nem a derekán vagyok az életnek, hanem a végin. Az a gyerek meg még jóformán nem is tudja, hogy mi az élet. Hát itt tudnál hagyni bennünket megint? Hát a mihozzánk való ragaszkodás nem tudna visszatartani téged? Itt neked apád, gyereked van, hát ott kid, vagy mid van? Az életed megröviditője, egyéb semmi. Vesd ki a te fejedből az ilyen gondolatokat, majd elcsendesedik idővel, ami most benned forrong, lásd, ezután a szomorú, esős őszi idő után is lesznek még derűs, meleg napok... — Nagy dolgot kiván tőlem, apám! Hogy én ezt csak úgy vegyem, mintha mi sem történt volna; én ezt nem tudom megtenni. — Ne magad nézd, fiam, — hanem azt a gyereket, mert az a te véred! Ha szereted, ne foszd meg se az anyjától, se az apjától! Megesett már az ilyesmi másokkal is, meg aztán ha jól veszszük, talán nem is egészen ő a hibás; nem jó a bort elfojtani, amikor for— 11 —
