Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-19 / 3. szám
GEORGES SPERO. © © C. FLAMMARION: URANIA. (Folytatás.) Csillapítani igyekeztem vergődését s nyugtálankodását; feltártam előtte a saját bölcseletemet, amely viszonylagosan kielégített: —jA haláltól való félelem, — mondám neki, — föltétlenül agyrémnek látszik. Csak két föltevés lehetséges. Midőn este elalszunk, megeshetik, hogy ‘másnap nem ébredünk fel többé és ez !az eszme, ha rágondolunk is, még se gátol bennünket abban, hogy elaludjunk. Ennélfogva először: vagy minden véget ér az élettel s azután sehogy és sehol sem ébredünk fel többé; ebben az esetben csak álomról van szó, amely ránk nézve örökké fog tartani, anélkül, hogy tudomást vehetnénk róla. — Vagy pedig másodszor: a lélek túlélvén a testet, föl fogunk ébredni egyebütt, hogy működésűnket folytassuk. Ebben az esetben az ébredéstől nincs mit tartanunk, sőt inkább elbüvölőnek kell lennie annak, mivel a természetben minden lénynek és teremtésnek meg van létezési joga s a legparányibb lény éppen úgy, mint a legnemesebb, képességeinek gyakorlásában találja boldogságát.” Úgy látszott, hogy ez az okoskodás megnyugtatja őt. Azonban a kétely bizonytalanságai csakhamar újra hatalmukba ejtették és tűként szurdalták lelkét. Néha egyedül bolyongott Paris terjedelmes temetőiben; a sirok közt a legelhagyatottabb fasorokat kereste föl s a fák közt elsuhogó szél neszét, az ösvényen heverő harvadt levelek zizegését hallgatta. Néha kijárt a nagy város környékére s az erdőkben óra hosszat járt és beszélgetett önmagával. Néha egész nap a Pantheon-téren levő lakásán maradt, melynek egyetlen helyisége dolgozó, háló és elfogadó szobául szolgált neki; késő éjjelig boncolgatott egy agyvelőt, melyet a klinikáról hozott haza és górcső segélyével nézegette a szürke állomány tekervényes szálait. Az úgynevezett pozitív tudományok bizonytalansága és gondolatainak hirtelen fennakadása a problémák megoldása előtt határtalan kétségbe ejtette őt. Sokszor tehetetlen levertség állapotában találtam; szemei merevek voltak és fénylettek, keze forró volt a láztól s ereiben a vér hevesen lüktetett. Egyszer egy ilyen válság közepette, néhány órára magára kellett őt hagynom. Mikor reggeli öt óra tájban viszatértem hozzá, nem hittem, hogy élve találom. Mellette egy üveg kék savas hamuéleg állott, melyet belépésemkor elrejteni igyekezett. De csakhamar visszanyerte nagy lelki komolysággal párosult nyugalmát és könnyed mosolylyal ajkán, igy szólott: — Mire való is lenne! Ha halhatatlanok vagyunk, úgy ez semmit sem használ ... De hisz csak azért volt, hogy hamarabb megtudjam. Ekkor bevallotta nekem, hogy úgy tetszett neki, mintha hajánál fogva borzasztó kínok között fölemelték volna egészen a szoba tetejéig, mire aztán testének egész súlyával lezuhant a padozatra. Végtelenül kétségbe ejtette az általános közöny az emberi hivatás eme nagy problémája iránt, amely az ő nézete szerint minden más kérdést háttérbe szőrit, mert hiszen létünkről vagy megsemmisülésünkről van szó. Bármerre fordult, mindenütt csak anyagi érdekeikkel foglalkozó embereket látott, akiket az az egyetlen furcsa gondolat töltött el, hogy “pénzt szerezzenek” ; akik összes éveiket, összes napjaikat, összes óráikat, összes perceiket ezeknek a legkülönbözőbb alakokba burkolt érdekeknek szentelték. Nem talált egyetlen szabad, független lényt, mely a szellem életét élné. Azt hitte, hogy a gondolkodó lények, ha atest életét élik is, miután nem tehetnek másképpen, megtehetnék, sőt meg kellene tenniök legalább azt, hogy ne maradjanak ilyen otromba szervezet rabszolgái és hogy jobb pillanataikat az értelmi életnek szenteljék. jAbban az időben, amikor elbeszélésünk kezdetét veszi, Georges Spero már hires, kiváló férfiúvá lett eredeti tudományos müvei által is, melyek nevét az egész világon tiszteltté és becsültté tették. Noha még nem töltötte be huszonötödik évét, már egy milliónál több olvasó ismerte müveit, jóllehet, nem irta azokat a nagyközönség számára; értéküket megbecsülte úgy a nagy többség, mely okulni vágyik, valamint a felvilágosodott kisebbség. Egy uj iskola mesterének hirdették öt s a kiváló kritikusok, akik sem fizikai egyéniségét, sem korát nem ismerték, az ő “tanelveiről” beszéltek. Hogyan került ez a sajátszerü bölcsész, ez a komoly tanuló, egy fiatal leány oldalára, a nap leáldozásának amaz órájában, vele egyedül azon a terrászon, amelyen az imént velük találkoztunk? Elbeszélésünk folytatása meg fogaj magyarázni. A LÁTOMÁNY. Első találkozásuk valóban furcsa volt. A fiatal természettudós, mint a természet szenvedélyes szemlélője, szinte rabja a nagy természeti látványoknak, az előző nyáron utazást tett Norvégiába abból a célból, hogy meglátogassa azokat a magányos fjordokat, amelyekbe beszögellik a tenger és azokat a hóval borított hegyeket, amelyek szeplőtlen homlokukat a felhők fölé emelik. Kiváltképpen az az élénk vágy — 12-
