Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
Szabadon, hazafelé. Irta: KOVÁCS LIDIA. Balogh Anna megállott a fegyház előtt és még egy utolsó, szomorú pillantást vetett a becsapódó hatalmas vaskapura. Feje piros kendővel volt átkötve, karcsú derekán gyűrött, világos pruckát viselt, apró kezeiben esetlen, otromba bugyrot tartott és úgy indult neki az országúinak. Lassan tétovázó léptekkel ért el a vasútállomáshoz, aztán robogott vele a vonat, vitte haza a falujába... Szomorú, bus tekintete elmélázott a tovább haladó gabonatáblák aranykalászain és nekibuzdulva húzta le a fülke ablaktábláját, hogy kihajolhasson és érezhesse a friss, szabad levegőt. Nehéz három esztendőt töltött szomorú rabságban a szeretője miatt Mikor a fegyházba került, szép volt és üde, mint a reggeli harmat. Erős lélekkel, erős szívvel töltötte ki a három esztendejét. Különös megnyugvás hatott át lelkén, ha arra gondolt, hogy Walter Edéért vétkezett. Csak az arca lett sápadtabb, csak a teste roppant egy kicsit össze, de a lelke ép maradt, tudott még hinni a szabadság örömeiben. Mohón élvezte az egyedüllét fenséges gyönyörét. Kimondhatatlanul boldog volt, mert nem érezte háta mögött a fegyház őreit, amint gúnyosan, megszokottan, közönségesen mosolyognak bozontos bajuszok alatt. Azután nem látta maga körül a többi rabnők szánalmas társaságát. Reggelenkint, amint hosszú sorban, szótlanul méregették lépteiket a szokásos sétákon, a komor fegyintézet szomorú falai között. Megrázta piros.kendös fejét és felsóhajtott. Most már gondolatai elkalandoztak a három év előtti boldog időkre, mikor még hivatalnoklány volt az Áron milliós gazdaságában. Látta magát az ezíistlüszter alatt hosszú, takaros köpenyben, amint számlálgatta hófehér ujjaival a csengő aranyakat, a zörrenő bankókat. Hallotta, amint az aranyak csábitó csengésébe belévegyült a Walter Ede finom, nőies, beteges hangja. — Sok pénz ez Anna, nagyon sok. Milyen boldogok lehetnénk. Olyan lágyan, olyan szomorúan, olyan esdeklő sóhajok közepette mondta ezt Walter Ede. Olyan nagy, határtalan boldogságot suttogott a jövendő gondtalan életükről. A bankók zörrenése még mindig visszhangzott Balogh Anna füleiben, azután maga előtt látta a főkönyv hamis tételeit és szemei közé vigyorgott a hamis számokkal betöltött sok-sok rubrika. És látta a guruló aranyakat, amint esténként otthon, bizalmas kettősben, könnyen, nehézség nélkül dűlnek be a Walter Ede bőrtárcájába, mert azt mondta a fiú, spórolni kell, vagyont kell gyűjteni, hogy gondtalanul élhessenek majd. Azután jött a mogorva revizor és utána a szigorú, kíméletlen vizsgálóbíró. Ezerzser visszhangzott füleiben a tárgyaláson tett vallomása. — Ezt mind magamért tettem. >Tem volt bűntársam. Költséges paszíim voltak. A selyemruhám, a cifra ipjaim mind a főnököm pénztárátellett. Három esztendő, három elvetett, meghalt, átraboskodott esztentő — suttogta a rabviselt leány és felkavart vérét lázas vágyak forralták. Mennyi örömöt, mennyi boldogságot temetett el a nyomorult fegyház kegyetlensége előle. Ott lebegett a Walter Ede beteges képe és megint csak erős lett a lelke, kiveszett benne minden szomorúság és arcán vad öröm csillant fel. — Megyek már, megyek — mondogatta ki az aranykalászoknak, suttogó szellőnek... Körülötte mindenütt élt az élet s széles gabonatáblák hajladoztak előtte. *A vonat megállott. A kalauz a falu nevét kiáltotta harsányan. Balogh Anna izgatottan ugrott fel a fapadról, remegő fejét kíváncsian dugta ki az ablakon. Nem várta őt senki, nem tartotta senki számon, hogy ma telt le a három, keserves esztendeje. Szomorúan kapta össze kis bugyorját és kisurrant a fülkéből. Bement az őrházba, megmosakodott a jószivü őrnétől kölcsön kapott illatos szappannal," a szőke hajzatát a hiányzó rizspor helyett durva liszttel hintette be. Ócska tükör volt előtte, amelyben megigazította piros leendőjét. Hátlapjáról lepattogott már a foncsor, de ő mégis örült neki. Először látta magát viszont három esztendő óta. Szép volt még a börtön hervadása után is, nem igen látszott meg rajta a sovány koszt s a zárka rossz levegőjének romboló hatása. Ritmikus, kackiás léptekkel hagyta el az őrházat és kicsinosítva — 13 — haladt végig a falun, egyenesen a Walter Ede lakóháza felé. — Jövök már Edus — rajongott magában és visszaálmodta az elmúlt csókokat, öleléseket. Virágos képzelete a poros ut elé hozta az elveszett három esztendei gyönyöröket, a múlt őrült, féktelen pillanatait. Izgalmas, forró vágyakkal kiszinesitett fantáziáját durván megmarkolta egy rettenetes gondolat. — Hátha Edus már nincs többé? — kérdezte belülről önmagát. — Három esztendő nagy idő, — mormogta tovább — hátha már elveszett, meghalt? — Nem, nem lehet, — reménykedett mohón hiszen annyi szenvedésért megérdemlek egy kis boldogságot, ö nem veszett el, ő még él, igen él és mi még nagyon boldogok leszünk. Megpillantotta Walter Ede fehérre meszelt házán a vígan füstölgő kéményt és repeső szívvel, ujjongva elkiáltotta magát: — Itt vagyok Edus, megjöttem! A kapu elé ért. Döngetni kezdte a rácsos ajtót és az erős, izgatott döngetésre egy hatalmas komondor ugrott elő éktelen csaholással. — Ne te Neró, — szólt a leány szemrehányólag — már elfelejtettél? Hányszor simogattunk Edussal együtt boldogan? A kuvasz mintha megértette volna. Felismerte Annát és örömében elvonitotta magát. Nekiugrott a kapunak s bozontos praclijával serényen kaparta azt. A hajnalkával befuttatott tornác virányos levelei közül mosolygó, barna női fej bukkant elő kíváncsian, de abban a pillanatban, midőn meglátta Balogh Annát, hangosan, közönségesen kikacagott a tikkasztó, forró szénaillatos déli levegőbe é(s gúnyosan, kárörvendve szólitgatta elő az urát az irószobából: — Gyüjjön ki Edus, megérkezett a rablány, most vigyorgott be a kapun a céda! Elmondani mindazt, miáltal gondolatunk a lehetőségig világos legyen, de nem mondani egy szóval sem többet: ez a tökéletes stílnek főtitka. Eötvös. ■■■■■■
